Összességében simán elmondható, hogy Tartuffe-fel azonos zenei nyelvet beszélünk, bőven van vitánk azért olykor-olykor. Bár arra nem nagyon emlékszem, hogy bármelyikőnk is sikerrel győzte volna meg a másikat a vélt (Túrisas) vagy valós (Tartuffe) hülyeségéről. Nekem pl. csont nélkül söpörte a pultot a The Winery Dogs 2013-ban, nála meg nem lett listás, mondván Kotzen túlságosan rátelepedett a zene egészére. Hát kérem, itt van a telepedés feketén–fehéren, de inkább feketén… Igaz, a külcsín még némi fehéret is tartalmaz, mert a filléres és ótvarosan szar lemezborítót e két szín kölcsönhatásában sikerült megálmodni, de a belbecs, azaz a zene olyan fekete, hogy ha behunyom a szemem, rögtön egy apátiába süllyedt Osibisa jelenik meg előttem. És a különbséget alapvetően ebben látom. A hang (Kotzen) ugye adott, de míg a Winery Dogs muzsikája bővérű és virtuóz rockzene volt (van), ez itt sokkal inkább funk & soul, vagy ahogy Tartuffe egy szakmai terminus technicust használva megállapította: életunt nyavalygás.

Mindezt tessék persze abból az aspektusból nézni, hogy mi egy öntudatos rockzenei, sőt metal blog vagyunk, akik azért legalább olyan széles látókörrel bírnak, mint Frei "Kávé" Tamás. Éppen ezért nem mondok egy rossz szót sem a lemezre, mert ha elhagyjuk a rock és metal sérthetetlen territóriumát és egy tágabb zenei-kulturális összefüggésbe helyezzük az anyagot, akkor máris egy minőségi megjelenés van előttünk  (továbbra is szar borítóval, persze.)

Nekem van egy olyan gyanúm, hogy ha Kotzen azzal az erős eltökéltséggel futna neki egy jövőbeli munkának, hogy ha törik, ha szakad, gyenge és nívótlan fércmunkát ad majd ki a kezei közül, akkor sem sikerülne neki, márpedig most aligha hiszem, hogy ilyen célja lett volna.

A lemez rendkívül rövidke, kevesebb gitárvillantással, de nem is hiszem, hogy ebben az életszakaszában, - amikor már a pengetője is egy felesleges súly, ami gátolja a művészeti kiteljesedésben és felemelkedésben, ezért meg kellett szabadulnia tőle - mindezt ő már különösebben fontosnak tartaná, főleg akkor, ha rábukkan lánya zongorás zsengéire, amelyből gitártalan (unalmas) számot is írhat.

Richie Kotzen egy zseni továbbra is, a lemez minősége önmagában megkérdőjelezhetetlen, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem kerülne nagy erőfeszítésébe egy pontosan ugyanilyen anyagot februárban is letennie az asztalra. Meg az sem kérdés, hogy nekem továbbra is a The Winery Dogs kell.

Túrisas