Kiadó:
Independent

Honlap:
www.shadowquest.se

Szinte biztos vagyok, hogy a Shadowquest debütalbumáról nem nagyon fogok a magyar rock/metalblog szcénában ismertetőt találni – ha igen, akkor tudják be olvasóim egy újabb tévedésemnek és csapják oda a többihez – pedig egy olyan kvázi "B osztályos" válogatott gruppról – vagy superteam-light-ról – van szó, akiknek albuma nyugodtan odatehető a "Hammerfall klasszikusok összese" mellé. Vagy inkább fölé, mert véleményem szerint nomen est omen, a Shadowquest árnyéka – amit a színvonal vet – úgy takarja el a Hammerfall dicsfényét, mint némely – természetesen külföldi – politikus adóbevallása a megszerzett milliókat.

Ezen persze nincs is mit csodálkozni, ha sorba vesszük az együttest alkotó zenészeket: az énekes Patrik Johansson (Bloodbound) álmából felkeltve is képes 10 perc alatt összerittyenteni egy Manowar diszkográfiányi hősies melódiát – ráadásul fránya módon hibátlanul kiénekelve a padlás-és pincejáró hangokat. Vannak olyanok is persze – és igazat adok nekik – akik szerint ez nem más, mint egyszerű zenei kőműves meló (kábé annyi művészi tartalommal), ami nem áll másból, mint panelek egymásra rakosgatásából, de jelen kritikát úgysem nekik írom, kivéve, ha mazochisták, vagy jobban szeretik a felháborodást és cinkelést az önfeledt zenei élvezetnél. Nos, az igaz, hogy Johansson szeret, khm, ihletet kapni, a hangszereket kezelő zenészek azonban jótékonyan terelik el a figyelmet a muzikális áthallásokról, melyek alá a lábjegyzetben bizony nincs jelölve az idézés ténye. Ez persze csak akkor lenne kínos, ha a csapat a tudományos életben nyomulna – bár még akkor sem biztos –, a Dionysos kultbanda alapjain felépült zenekar azonban nem akar professzor lenni, nyíltan felvállalva a könnyű szórakoztatás szándékát.

Ezt a célt aztán maradéktalanul elérik, a már említett Hammerfall témabázisába kapcsolódva felismerhetjük a Bloodbound Judas Priestet idéző pillanatait, a Helloween dallamszaftban tocsogó kapkodását, a Dionysos epikára hajlamos hősi attitűdjét, sőt, Kaspar Dahlqvist billentyűs játékában a szépreményű, ám sajnos rövid életű Opus Atlantica hangulatárnyalatait is. Nagy megfejtések persze nincsenek, de a gitárosok neoklasszikus futamokra is hajlandó munkája olyan rutint közvetít, ami túlmutat az iparosságon, már ha a nehézipar ilyen irányú munkáit többre értékeled pár darab rideg szögvasnál…

Kellemes meglepetés a Shadowquest a maga bajnokságában elsőrendűnek bizonyuló bemutatkozó lemeze, akiknek bizony sikerült lefocizniuk a pályáról pár, önmaga nagyságába belefáradt és megújulni képtelen, rutinból játszó nagypályást. Remélem, ezt rajtam kívül mások is észre fogják venni, csak aztán nehogy szétigazolás legyen a nagy figyelem vége.

Garael