Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
blind-guardian.com

Előre is elnézést kérek, hogy ezt a zenekart használom fel (ki) a műfajjal kapcsolatos eszmefuttatásomhoz(ban), de egymagukban reprezentálják az europower által bejárt utat, így ideálisak az orvosi ló szerepének betöltésére. Tufa speed-happy metaltól jutottak el ők is a szimfonikus-folkos elemekkel díszített Trónok harca/Gyűrűk ura rockig, majd belebuzulva a Queenbe és Mutt Lange Def Lepparddal végzett munkájába – sortársaikhoz hasonlóan, sőt azokat megelőzve (lásd Nightwish, Sonata Arctica) – magukba integrálták a musicales elemekkel bőven átitatott, szövevényes koncepciók köré épülő tini-metalt is. Jön a saját koncept-film is hamarosan, meglátjátok!

Szóval, miért is nem szeretem én különösebben ezt a stílust? Leginkább valószínűleg azért, mert a gitár szerepét degradálták, ezt a - metalban alap - hangszert a háttérbe szorították. Vegyük például a honfitárs Acceptet. Ott minden nóta egy tökös riffel indul, kezdheted a bólogatást. Aztán zeneileg előkészítik, felvezetik a refrént, ami így a tökéletes pillanatban, a felfokozott hangulat tetőfokán robban be. Már csak a megfelelő helyen elhelyezett dallamszólók hiányoznak és meg is vagyunk. Egyszerű gyerek vagyok én, ezt értem. Póverben a gitár viszont gyakran csak reszel, a dallamalkotás szerepét a szintetizátorok és a heroikus énekdallamok, kórusok (meg a klasszikus- és a folk hangszerek, ha éppen nem szintetikusan szólaltatják meg azokat) veszik át.

Azt nem mondom, hogy nem létezik olyan póver banda, akit szeretek, mert az Angrát és a Stratovariust például kifejezetten kedvelem. Csakhogy, amíg ezekben nem gyenge muzsikosok tolják, addig a többi zenekar – beleértve jelen recenzió tárgyát is – a zenei intelligencia vélelmezett hiányát (de legalábbis a dalszerzői készség szükségszerű megkopását) előszeretettel rejtik a 24 ének- és a 18 gitársáv bombasztikusságának, dagályosságának álcája mögé. És ekkor bekövetkezik az, amit már nem értek: hogy miért hangzik úgy a verze, mintha már a refrén lenne, van itt egyáltalán refrén, és amúgy mit akar, hová a bánatba is tart ez a szám?

Speciel a Blind Guardianre nem jellemző a túlburjánzó szinti-hangzás (hogy valami jót is mondjak...), helyette viszont kiötlötték azt a k. idegesítő szokást, hogy a szólógitár végignyekergi az összes számot, folyamatosan ismételgetve a dallamokat. Végül, de nem utolsó sorban, az én idegeimet felborzolja Hansi Kürsch hangja is. Nem egy igazán jó frontember, a stílus követelményeinek azzal próbál meg eleget tenni (és egyben hangterjedelmi képességeit álcázni), hogy felvett egy szerintem igencsak modoros énekstílust. Biztos vagyok benne, hogy a stúdióban nyújtott teljesítményének (az intenzív énekórák ellenére is) csak töredékét tudja hozni élőben. Szóval, ha röviden jellemeznem kellene a BG-t, akkor ők számomra dagályosak, mesterkéltek és modorosak.

Ja, a lemez amúgy hibátlan. Tökéletes produkció, profi szórakoztatás, helyenként (ott, ahol vannak rendes riffek...) kifejezetten ötletes megoldásokkal és a megszokott bombasztikus hangzással. Megkockáztatom, az eddigi legjobb albumuk (zenei értelemben persze, hatásában, kreativitásban nyilván elmarad a '90-es évek első felének klasszikusaitól) . Ha az előző négy bekezdésben kifejtett jelenség téged nem zavar, akkor irány a virtuális lemezbolt, imádni fogod!

Kotta