Kiadó:
Verglas Records

Honlap:
www.arenaband.co.uk

Kezdjük azzal, hogy a hétfői buli a hajón hibátlan volt. Nem állítom, hogy kenem-vágom az Arena diszkográfiát, nagyjából a 2003-as "Contagion"-nál kapcsolódtam be a munkásságukba, de épp ilyenkor tud lökést adni egy faja koncert, hogy beleássuk magunkat kicsit a régi lemezekbe is. Ami történik is éppen...

Az, hogy ez a banda a megérdemeltnél valamivel kevesebb figyelmet kap, valószínűleg a rossz időben rossz helyen effektusnak köszönhető. A '90-es évek közepén progresszív rock zenekart alapítani ugyanis nagyjából annyira tűnik briliáns ötletnek, mint 2015-ben Magyarországon MSZP tagsággal trafik-nyitási engedélyért, vagy földbérletért folyamodni. Pedig rászolgáltak a bizalomra, mert megalakulásuk óta többé-kevésbé (inkább többé, mint kevésbé) konzisztensen tudják azt hozni, amit a korai (Fish-sel felálló) Marillion olyan piszkosul érzett, és amit a mai már nem igazán nyújt: kompakt, (hard) rockos megközelítéssel, -ben; ének és dallam-központúan tálalni az intelligens, sötét hangulatú, nemlineáris muzsikát.

Talán ez is oka a kisebb népszerűségnek: kő proggerek hiányolhatják a 20-30 perces, instrumentális kalandozásokra épülő szerzeményeket, hard rock rajongók számára pedig mégiscsak túl komplex és színpadias (értsd epikus, musical-szerű) lehet ez a zene. Két szék között a földre? Lehet, de ez engem cseppet sem zavar, épp ez a kettősség tetszik bennük leginkább!

Biztos, hogy az élő fellépés hatása is tetten érhető jelenlegi lelkesedésemben, de az új anyagot kifejezetten erősnek érzem. Az mégsem lehet véletlen, hogy már negyedszer pörgetem le két nap alatt, nem igaz? A legutóbbi "The Seventh Degree Of Separation" kifejezetten rockosra sikerült, régebbi fanoknak talán jó hír, hogy ezúttal némileg visszakanyarodtak a nagyívűbb, billentyű-orientáltabb megközelítés felé. De csak amolyan félfordulat ez – a két világ erényeit sikerült egybegyúrniuk ezúttal, ami így a 20 éves fennállását ünneplő zenekar krédója is lehetne akár: esszenciális, tipikus Aréna lemez született, hatalmas dallamokkal (Manzi remek énekes), epikus mélységgel (Nolan kiváló dalszerző), borongós atmoszférával (egy újabb koncept-album, melyet egy misztikus [horror-]sztori inspirált) és amelyen John Mitchell gitáros (akinek a kezében nagyon ott van Gilmour és az egykori Rothery) a kellő súlyt is el tudja helyezni a dramaturgiailag megfelelő helyeken.

Kotta