Kiadó:
Reclamation Records

Honlapok:
www.fnm.com
facebook.com/faithnomore

Ez a formáció minden kategorizálási kísérletnek ellenáll. Hiába próbál rajta fogást találni a rendszerezéshez szokott, osztályozási és címkézési kényszerben szenvedő kritikus. Ez tulajdonképpen érték (is lehet), de emlékszem, hogy amikor a '80-as évek végén – megjegyzem: korát messze megelőzve – megjelent a Faith No More a "közmédiában" (akkoriban ezt még MTV-nek hívták és a zenéről szólt), egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele, sőt a klasszikus hard rockon nevelkedett és akkoriban Yngwie bűvöletben élő Túrisas kolléga is úgy érezte, hogy ez a vég kezdete. Hosszú évekkel később azonban – mintegy "madártávlatból" nézve és érettebben fontolgatva a történelmi kontextust – megtanultuk becsülni – ha nem is mindig szeretni – az FNM (vigyázat, itt most nagy szavak következnek!) eklektikus dekonstruktivizmusát.

Engem igazából az ezerarcú Mike Patton győzött meg, még konkrétabban pedig az éppen idén 20 éves "King For A Day..." album, amit a mai napig szívesen és rendszeresen hallgatok. Mindezekből már kiderülhetett, hogy nem vagyok klasszikus értelemben vett FNM rajongó, zenei öntudatra ébredésem hajnalán ugyanis egészen más csecset szoptam, jóllehet azóta sokkal toleránsabb és befogadókészebb lettem. A lényeg, hogy amikor hosszas (és kicsit átlátszó) színjáték után az újraalakult FNM bejelentette, hogy mégis lesz új lemez, reménykedtem, hogy egy "King For A Day..." típusú anyagot kapunk tőlük. Csalódnom kellett... bár voltak rossz sejtelmeim, amikor Patton és Gould rendre a Siouxsie and the Bansheest emlegette az interjúkban.

Először is, nekem nagyon hiányzik az a plusz, amit nyúlfarknyi epizódszerepe során Trey Spruance gitáros képes volt hozzátenni a hangzáshoz és kreatív folyamatokhoz. Másrészt Patton sokkal kevesebbet mutat magából, mint amire képes és hivatott. Sokszor bebizonyította már, hogy igazi kaméleon, de itt érthetetlenül sokat suttog, narrál, kántál, és valahogy azok a furcsa, de szerethető dallamok se akarnak megszületni.

Nem föltétlen kell egy lemeznek hosszúnak lenni (lásd új AC/DC!), de a 39 perces játékidő, valamint a "Superhero"-hoz hasonló vérbeli FNM dalok nyomasztó kisebbségi léte arra enged következtetni, hogy a dalszerzés most nem lett túlgondolva, alighanem a turné közben, mintegy "kutyafuttában" álltak össze a számok. Persze lehet, hogy ez csak alaptalan találgatás, de bennem ez az összbenyomás alakult ki. Annak ódiumát is vállalva, hogy a kiéhezett FNM rajongók méltatlankodva lekiabálnak: ennél többet vártam, vártunk; ennél hallottunk már sokkal jobb és a régi hírnévhez sokkal illendőbb "come back"-et. Sajnálom, úgy tűnik, ez a Nap mégsem olyan legyőzhetetlen.

Tartuffe