Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.whitesnake.com
facebook.com/Whitesnake.official

Ez a lemez állítólag egy meghiúsult Deep Purple mark III reúnió eredménye. Sajnos alapból cinikus vagyok, így ezt a "hivatalos" verziót – enyhén szólva – tamáskodva fogadtam. Azt sokkal hihetőbbnek tartom, hogy Coverdale harmadik felesége, Cindy egyik este férje vállára tette a kezét a nevadai Lake Tahoe partján álló házuk verandáján és azt mondta: "Te, David, sosem jöttél ki Blackmore-ral, aki mostanában különben is csak Candice szoknyája körül sertepertél reneszánsz maskarákban. Miért nem csinálsz egy Deep Purple földolgozás albumot a fiúkkal? A Frontiers harapni fog az ötletre, keresünk vele egy rakat pénzt, a Whitesnake az utóbbi években egyébként is gyöngélkedik." (Megjegyzem: azt senki egy pillanatra sem gondolhatta komolyan, hogy Blackmore valaha egyetlen hangot is eljátszik a "Come Taste The Band"-ről!)

Akárhogy is történt, védhetetlen és udvariatlan húzásnak tartom, hogy Coverdale ezt a válogatást Whitesnake sorlemezként jelentette meg. Pedig az eredendő elgondolás nem lett volna hamvában holt ötlet. A mark III első lemezét, a "Burn"-t minden idők egyik legjobb hard rock lemezének, a rocktörténelem egyik igazi mérföldkövének tartom, így a tisztelgés mindenképpen indokolt. Kár hogy kimaradt belőle az eredeti dalok hangzásához nagymértékben hozzájáruló Glenn Hughes, de nézzünk szembe a tényekkel: az erősen megfakult hangú Coverdale mellett a ma is fantasztikus formában éneklő Hughes – Coverdale-re nézve – kompromittáló lett volna. Nem mellesleg itt érhető tetten az album legnagyobb gyengéje: Coverdale – hála a mázsaszám szívott piros Marlboronak – mára csak halovány árnyéka önmagának. A többiek tisztességesen teljesítenek, bár Tommy Aldridge dobhangzásán találok némi kivetnivalót.

Nem jellemző, hogy az eredeti dalokon sokat változtattak volna, ahol viszont bátrabban belenyúltak, bár ne tették volna! Értem én, hogy a "Sail Away" itt egy Jon Lord emlékének ajánlott elégia, de ennek a funk rock remekműnek hipnotikus lüktetését balladásítani nem tűnik olyan szerencsés ötletnek. Általában véve az a meglátásom, hogy az új változatok közös nevezője a funkys hangzás kiherélése, az eredeti dinamika bluesos belassítása: ez különösen is bántó az 1974-ben még – hála Ian Paice elképesztő dobmunkájának! – sodró lendületű "Lay Down, Stay Down”-ban.

Biztosan sok Deep Purple rajongó be fogja gyűjteni a lemezt, mint ahogy egykor én is válogatás nélkül fölvásároltam mindent, aminek köze volt a Purple-höz ­– még az Ashton/Lord lemezeket is. Ma már kicsit differenciáltabb a viszonyom fiatalkorom nagy legendájához, és nem látom különösebb értelmét annak, hogy világraszóló kedvenceimet olyan változatban hallgassam, ami nem többnek, hanem inkább kevesebbnek tűnik az immár 40 éves eredetinél.

Tartuffe