Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.gusgofficial.com
facebook.com/officialgusg

Amikor tavaly Gus G. (Firewind, Ozzy) megjelentette első szólóalbumát, meg kellett a fiatal görög gitárost védenem egyik legnagyobb rajongója, Túrisas cimborám előtt. Akkor azt mondtam, hogy ezt nem szabad a Firewindhez mérni, hanem saját értékei alapján és úgy kell kezelni, mint egy nem túl hosszú, útkereső szárnypróbát. Az "I Am The Fire"-ről csak két nótát nem tudtam megkedvelni máig sem: a "Dreamkeeper"-t Tom S. Englunddal és a  "Long Way Down"-t Alexia Rodriguezzel. Ezektől eltekintve az első szólóanyag nekem jobban bejött, mint a két legutóbbi Firewind.

Amikor megláttam, hogy egy rövidke esztendő elteltével újabb CD kerül a boltokba, félni kezdtem, vajon nem túl korai-e mindez. Összegyűlt-e annyi és olyan minőségű nóta, hogy Gus G. újra megmérettesse magát? Azután arra gondoltam, ez a srác nagyon tudatosan és ügyesen építi a karrierjét, most kell még a tengerentúlon nevet csinálni magának, mert ki tudja meddig koptathatja a színpadot Ozzy mellett. Elég, ha egyszer rosszul néz a "mindenható" Sharon agyonplasztikáztatott, ráncfölvarrott fizimiskájára.

Azért gondolom, hogy Gus G. a tengerentúlon akar elsősorban befutni, mert ez a lemez még az elsőnél is USA-orientáltabb hangvételű. Ezt jelzi, hogy Tom S. Englund ezúttal esélyt sem kapott, és a korábbi fő munkatárs, Mats Levén is valamelyest háttérbe szorult (mindössze három nótában szerepel). Jacob Bunton (Alder) lett a főszereplő, akinek hangja, stílusa egyértelműen jobban fekszik az amerikai közönségnek. Idős Bátyámat kishomoki magányában biztosan fölvillanyozza majd a hír, hogy az általa is igen kedvelt görög "húristen" egy dal erejéig összefogott a szemrevaló svéd amazonnal, Elize Ryddel (Amaranthe). Üröm az örömben, hogy "szíve választottja" egy elég gyönge, drum & bass alapú szösszenetet kapott. Mindazonáltal a "Vadi Új Forradalom" leggyengébb láncszeme mégsem ez, hanem a két Jeff Scott Soto által fölénekelt darab.

Annyit mondhatok, Gus G. most sem bonyolította túl a dolgokat, néhány szám alig 3 perces, és mindössze 12 nóta kapott helyet a korongon. Szerintem a két szólóanyagból kellett volna gyúrni egy erősebb és hosszabb hard rock lemezt. Idővel egyébként is valószínűleg az lesz a megoldás, hogy a féltucatnyi vendég helyett majd végleg leteszi a voksát egynél... s ha rám hallgat, az Mats Levén lesz. Ez most nekem kevésbé tetszik, mint elődje, de attól még kellemes hallgatnivaló, pont ilyen kánikuláris ernyedtségre való.

Tartuffe