Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.symphonyx.com
facebook.com/symphonyx

Nem árulunk zsákbamacskát: a SymphonyX nálunk világraszóló nagy kedvenc, akikkel még akkor is kivételeztünk, ha egy nehezen emészthető, ozmium sűrűségű anyagot tesznek elénk (Iconoclast), amelyiken a világ egyik legzseniálisabb metál torka, Russell Allen, inkább ordít, rekeszt, hörög, mint énekel. Az biztos, hogy ami az én ízlésemet illeti, az utóbbi albumokkal (még az egyébként zseniális "Paradise Lost"-tal is) egy kevésbé szimpatikus irányba indultak el: egyre direktebbek, szikárabbak, panterásabbak lettek, miközben Michael Pinnella a billentyűivel együtt a háttérbe szorult (arra kényszerülve, hogy kiszorult ötleteit szólóalbumokkal mentse át az utókornak).

Ezek után nem nagy meglepetés, ha azt mondom, az első nyilatkozatok hallatán az izgalomtól bizseregni kezdtem, hiszen visszatérést ígértek a korábbi progresszívabb, dallamközpontúbb megközelítéshez. Sajnos közvetlen a (mai) megjelenés előtt már igyekeztek visszakozni, hangsúlyozván, hogy az újdonsült súlyosság azért marad. Hát igen, az maradt, főleg az olyan dalokban, mint a "Kiss Of Fire", "Underworld", vagy a "Run With The Devil", ahol nyomokban előfordul blast beat és "halálos" hörgés is. Úgy látom, végleg búcsút kell mondanom annak az epikus, neo-klasszikus progressziónak, amiért megszerettem őket.

Persze a helyzet közel sem olyan tragikus, mint azt az előbbi (elismerten szubjektív) bekezdés alapján gondolhatnánk, hiszen sem az epika, sem a neo-klasszikus progresszió nem tűnt el nyomtalanul – végtére is pont ezek teszik a bandát azzá, ami. Mindenképp lelkesen üdvözlöm a tényt, hogy Russell Allen ezúttal sokkal többet énekel, a dalok megközelítése érezhetően dallamosabb, mint az előző lemezen. Talán Michael Romeo szólói is könnyebben megjegyezhetőek; amit pl. a "Swansong"-ban művel, tényleg hátborzongató – az ilyesmiből sokkal több volt régen.

Aki az első híradások alapján azt hitte, hogy jön az új "The Divine Wings Of Tragedy", vagy "V: The New Mythology Suite", az csalódni fog. Az "Underworld" inkább a "Paradise Lost" folytatása, tematikusan (most Milton helyett Dantéval) és zeneileg is. Sajnos ugyanezt nem mondhatjuk el a borítóról. Értem én, hogy a tragédiát és komédiát idéző színházi maszkok kezdettől fogva az együttes védjegyének számítanak, de ez a fekete háttérre ültetett ezoterikus szimbólum szerintem kritikán aluli. Úgy látom, most sem kell turné pólóra áldoznom.

Lehet, hogy puhul az a bizonyos altesti szervem, de nekem az olyan nóták jönnek be nagyon, mint a kislemezes "Without You", vagy a régi szép időket idéző, kissé orientális jellegű "Charon" és a korábban már méltatott "Swansong". Azért mielőtt lezárom ezt a recenziót, sietek kijelenteni, sőt kinyilatkoztatni: A SymphonyX továbbra is megingathatatlan, masszív toronyként magasodik környezete fölé, jótékony, lobogó fénnyel mutatva irányt a metál zene óceánján hajózóknak.

Tartuffe