Kiadó:
Parlophone

Honlap:
www.ironmaiden.com

Kicsit szívtam a fogam, mikor olvastam az új album dupla-lemeznyi hosszáról, és a Maiden történelem leghosszabb számának felvételéről: az eposzi méretek az utóbbi években egyet jelentettek a refrének végtelen és felesleges ismételgetésével, ami egy idő után akkor is fárasztó volt, ha a dallamok egyértelműen továbbra is a csapat legerősebb pontját jelentették. Ugyanakkor a "The Final Frontier" öt hosszú évvel ezelőtt jelent meg, ami elegendő idő egy Maiden kaliberű csapatnál is az elvárásoknak megfelelő ötletek összegyűléséhez, ráadásul a dalszerzésben a dobos, McBrain kivételével minden tag részt vett – talán ezek a tényezők azok, melyek miatt a reunion óta a legsikerültebb, igazából üresjárat nélküli album született, ami a hagyományos jellegzetességek mellett minőségteremtő újításokkal is képes meglepni a hallgatókat.

Ha megkérdeznék tőlem, mi a legnagyobb különbség a klasszikus éra, és a reunion utáni lemezekben, akkor minden bizonnyal a dallamformálást emelném ki: Dickinson vonzódása az angolszász folkhoz már szólómunkásságában is nyilvánvaló lett, amit aztán az utóbbi idők Maiden albumaira is sikerült "transzportálnia". Ehhez persze hozzájárulhat az is, hogy a szellősebb, lebegtetősebb témák már jobban állnak a korosodó énekesnek, mint a csikóévek szirénázós áriái, mindenesetre úgy érzem, most sikerült legjobban egymásba integrálni a Maiden tradicionális basszütemeit és az énekes "újkori" dallamait – még akkor is, ha a védjegyszerű galoppozás önmagában sem áll távol az ír-kelta-angolszász folk alapvető ritmizálásától.

A legszámottevőbb és fülbetűnőbb különbség, illetve továbblépésnek minősülő aspektus azonban nem a dallamformálás – aminek fő jellemzőit bőven megtalálhattuk a "The Final Frontier"-en is –, hanem a sokszor már-már progresszívnek is minősülő instrumentális betétek megnövekedett szerepe, ami a refrének unalmas ismételgetésétől vette át a "monstrumizálás" alkotói bázisát, mindezt olyan dramaturgiai-érzelmi építgetési stratégiával, ami példát mutathat bármely befutott progresszív metál, vagy rock csapatnak. És ez bizony ebben a műfajban kiemelkedő képességnek minősül. A gitárszólók kiváló egymásba építettsége és rétegzettsége végre elhitette velem, hogy szükség lehet a csapatban három gitárosra, a ritmus-dallamformálás-szólisztikus részek élvezetes, átgondolt koncepciójának megteremtésével és a dalok hangulati-érzelmi kavalkádjának büszkén vállalt vezénylői szerepével.

Kissé féltem egyébként attól, hogy Dickinson betegsége rányomja bélyegét a hangulatteremtésre, ám a kezdő szám hallatán – melynek felcsendülő nyitótaktusai akár egy Lucassen rockoperának is becsületére válnának – megnyugodtam: a refrén a szöveg ellenére optimista és magával ragadó hangulatban űzi el az "X faktor" nyomasztó szellemiségét. Arra persze lehetett számítani, hogy a korai évek punkos lendületéből már nem, valamint a fénykor erőteljes galopp-hancúrjaiból is csak módjával kapunk, ám ennek én már nem is nagyon éreztem szükségét. Az átgondoltan építkező hosszabb számok ritmizálási játéka, a lassú, szemlélődős, vagy moralizálós részek és a középtempóba gyorsuló percek ötletes tálalása bőven megteremti azt a feszültséget, amire egy monokróm vágta képes lenne, ráadásul a már említett, fel-feltűnő space-rockos témák, valamint a hangszerelés unikum elemei – zongora, vonós hangszerek – bőven adagolnak izgalmat hangjegyverseny nélkül is.

Kedvenc szerzemény persze bőven akadhat, hiszen a lemez hossza ellenére nem érzem egyetlen dalnál sem a töltelék-effektust, vagy az öncélú időhúzási szándékot – ennek ellenére azt a patikamérlegen adagolt mesterkéltséget sem, ami túl matekossá és kiszámíthatóvá tenné a végeredményt. Ismerős minták persze akadhatnak – ez egy ilyen markáns életművel rendelkező csapatnál, mint a Maiden, elkerülhetetlen – de a dalok kompozíciós ötletessége nem engedi a deja vu-t unalomba fárasztani. Meggyőződésem, hogy a lemezen szereplő eposzi méretű számok – amennyiben a fénykorban születnek – ma már bőven klasszikusnak minősülnének, és ha egy 18 perc felüli szerzemény úgy képes végig lekötni a figyelmet, hogy az egy pillanatig se legyen unalmas, akkor ott többről beszélhetünk, mint egy pusztán jó albumról. Dalokat, mint írtam, nehéz kiemelni, és pusztán szubjektív kedvencekről beszélhetünk – ami az egyenletes színvonalat dicséri –, nálam talán a nyitó, már említetten agybaégető refrénnel rendelkező "If Eternity Should Fail", a latinos hangulattal indító, és elképesztően hangulatos gitárszólóval bűvölő, a feszültséget mesterien adagoló "The Red And The Black", valamint a Maiden életműben több szempontból is egyedülálló "Empire Of The Clouds" a favorit, de ugyanígy említhetném a jellegzetes klippel bemutatkozó Maiden-sztenderd "Speed Of Light"-ot, vagy a "The Book Of Souls" a "The Final Frontier"-re visszamutató, ám a tradíciókat is tisztelő dallamtöménységét.

Bár Dickinson úgy nyilatkozott, hogy nem ez a lemez lesz a csapat utolsó albuma, úgy gondolom, hogy a Maiden keretei között ezt a produktumot már nem lehetséges túlszárnyalni. Erre persze jöhet a fanok felháborodott tiltakozása, és tudjátok mit: hiszek nekik. Mert ebben az univerzumban Eddie az úr, és ahol ilyen baltás a rend, bármi megtörténhet.

Garael