Kiadó:
Edel/earMUSIC

Honlapok:
www.stratovarius.com
facebook.com/stratovarius

Úgy látom, hogy a Stratovarius rajongók manapság lényegében két táborra oszthatók. Az egyiket Garael kollégám képviseli, aki a mai napig türelmetlenül várja és szívesen hallgatja az újabb albumokat, de siet megjegyezni, hogy Timo Tolkki zeneszerzői képességeihez (vagyis a klasszikus éra lemezeihez) az új formáció nem tud fölnőni. A másik tábort többé-kevésbé én képviselem, aki szerint az új tagokkal, de főleg Kupiainennel, a Strató jobb mint valaha; nem igazán hiányzik Tolkki (és ezt szerintem igazolják a lelkileg kicsit kiegyensúlyozatlan gitáros ilyen-olyan néven azóta kiadott munkái, de még a nem régen megjelent Allen/Lande korong is!).

Abból a szempontból azonban nem vagyok a második típusú rajongótábor reprezentatív tagja, hogy a "Polaris" némileg egyenetlen útkeresése után én diadalittasan köszöntöttem az egyre markánsabban megjelenő progresszivitást, az ún. Kupiainen vonalat, amelynek lehengerlő, emblematikus alkotása volt az "Elysium", azon belül is a közel 20 perces, gyorsan ügyeletes kedvenccé avanzsált címadó. Sőt, a kezdetek sebesen sodródó, könnyen megjegyezhető refrénű power himnuszaihoz visszanyúló "Nemesis"-t kimondottan visszalépésnek éreztem, és ezt az érzést csak fokozta bennem az Amaranthe-ra hajazó "diszkó ritmusok" és digitális vértyogások szórványos alkalmazása. Ennek tükrében nyilvánvaló, hogy alapvetően szorongva, ugyanakkor megalapozatlan reményektől táplálva vártam, hogy a banda az idei lemezzel vajon milyen irányba mozdul el.

Meg kell állapítanom azt az én szemszögemből nézve sajnálatos tényt, hogy az "Eternal" tulajdonképpen szerves folytatása a "Nemesis"-nek, mindössze annyi változott, hogy Johansson elővette kevésbé kísérletezős, kevésbé "digitális" énjét, jóllehet egy-két szinti tónus azért itt is elég idegesítő. Ezt nem nagyon értem, hiszen Johanssonnak Yngwie óta volt egy védjegyszerű, klasszikus hangszíne, amire nem kis nosztalgiával gondolok vissza. Egyébként pedig az új album egy leheletnyivel jobb lett elődjénél, bár kétségkívül kevésbé slágeres. Az "Eternal" legjobb nótája most egy Lauri Porra szerzemény (Lost Without A Trace), de nagyon süti a változatos, nagyszabású (közel 12 perces) "The Last Saga" is, melyet Kupiainen jegyez.

Valahol ott látom a problémát, hogy a zenekar új fölállása nem közösen komponál, hanem mindenki külön-külön hozza a dalait (ezt a szerzőséget jelző booklet alapján mondom). A prímet Kotipelto viszi egy külsőssel, a Sonata Arcticából és a Cain’s Offeringből ismert Jani Liimatainen gitárossal. Pedig ha Kupiainen nagyobb teret kaphatna és a többiek (Johansson és Porra) is kivennék a részüket minden egyes dal végső formába öntéséből, a végeredmény meggyőzőbbre sikerülne. Ezt a megállapítást persze a helyén kell kezelni, mivel a lemez még így is nagyon jó, és az október 14-i budapesti koncerten biztosan nagyot fog dörrenni, másrészt elfogult "progresszista" vagyok, aki folyton egy újabb "Deep Unkown", "Darkest Hours" és "Elysium" után ácsingózik.

Tartuffe