Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/wakeneyes

Október legvégére jutott néhány lassabban "oldódó", több figyelmet igénylő, grandiózusabb megjelenés, mint pl. a jelen recenzió tárgyát képező projekt, ami egy eddig ismeretlen, fiatal, kanadai gitáros-hangmérnök-dalszerő munkája. Tom Frelekről – Ontario környékét kivéve – nem hiszem, hogy sokfelé hallottak már, valahogy mégis sikerült a svéd Ulterium Recordsot meggyőzni arról, hogy van benne fantázia, sőt, egy olyan csapatot nyert meg a fölvételekhez, amelyik igazi nagyágyúkból áll: itt muzsikál Mike LePond bőgős a Symphony X-ből (aki betegségéből fölépülve mostanában szerencsére egyre aktívabb), Henrik Båth a Darkwater énekese, és Marco Minnemann dobos (The Aristocrats, Steven Wilson, Paul Gilbert, Joe Satriani).

A zenei irány lényegében progresszív rock/metál – vokálisan inkább rock, zeneileg inkább metál. A korábban már instrumentális gitáralbummal is próbálkozó Frelek érthetően egy gitárszólókban gazdag anyagot írt meg, engem azonban – fájdalom! – sem a soundja, sem a szólói nem kápráztatnak el. Vitán kívül technikás a srác, de valahogy – tudom, hogy oltári baromságnak tűnik, amit mondok – nem elég muzikálisak a szólói. Ha nem világos, miről beszélek, meg kell hallgatni egy pár ebben az értelemben (is) etalon-értékű gitárost, mint pl. Vito Brattát (akinek még a ritmizálása is csupa dallam), vagy Victor Smolskit.

A helyzet az, hogy a gitárjáték még nem is a legnagyobb probléma: nekem a dalok se igen akarnak összeállni, egyes részeknél bizony elkalandozik a figyelmem. Egy olyan kiváló énekes képességeit, mint amilyen Henrik Båth, nem csúcsra járatni, nem maximálisan kihasználni szerintem pazarlás, de igazából LePond és Minnemann sem valami különleges – szabadon helyettesíthetőek lennének bárkivel ebben a műfajban.

Sok tekintetben a 2012-es Affector lemezre (Harmagedon) emlékeztet ez az anyag: egyetlen ember zenei ambíciójának megtestesülése több híres zenész elég lagymatag asszisztenciája mellett. Ettől a dolog még persze nem lesz rossz, sőt ez garantál egy bizonyos minőséget, de átütő sikert és zseniális kompozíciókat nem. Ugyanakkor dicsérnem kell Tom Freleket, hiszen nagyot mert álmodni, hallhatóan sok időt, energiát fektetett az anyagba, és önbizalomban, ambícióban nem szenved hiányt (mint ahogy egyébként szorgalomban és tehetségben sem). Az "Exodus" még sok hallgatást igényel, de már most látom, hogy nem lesz az év legkiemelkedőbb lemezei között, pedig olyan ígéretesnek látszott...!

Tartuffe