Kiadó:
Mind's Eye Music

Honlapok:
vinniemoore.com
facebook.com/Vinnie.Moore.Official

Jó döntés volt nem elkapkodni ezt a kritikát. No nem azért, mert "beért" volna a lemez vagy ilyesmi, hanem mert Pjuan kolléga is leírta a Passzio.hu oldalon az ő meglátásait, majd 10/5 pontra értékelte a produkciót, ami érdemjegyben egy közepest jelent Vinnie dolgozatára, amiért otthon nem fogják nyilván megdicsérni… – "Foglalkozhattál volna többet is az anyaggal, fiam!"

Pedig…

Nagy törődés és komoly meló van ám az "Aerial Visions" mögött, de ettől függetlenül tanulságos Pjuan szóbeli értékelése, mi több, igazság is van benne, ráadásul nem kevés, noha a végére kanyarított szigorú "hármassal" alapvetően nem értek egyet. Az én érdemjegyemmel nem félve menne haza Vinnie, hanem büszkén. Merthogy ez itt zseniális, mindenki számára befogadható dallamvilágú, feelinges gitározás az első perctől az utolsóig. Jeles. Egy állom-sound, ahogy szól az a gitár: dinamikával, nyersen, erővel, de természetesen, kevésbé túlvezérelten. Nyilván senki nem fog meglepődni, hogy a korai Vinnie neoklasszikusságának már hírmondója sincs, már réges-régen egy modern, de alapvetően blues alapú rock gitározás felé mozdult, ami itt teljes pompájában tárul elénk. A "To The Core" nehezebben emészthető világa után ezúttal egyszerűbb dalszerkezetek, harmóniák érkeznek, amire szinte kedvem lenne társ-rágitározni, de még idejében észbe kapok, így nem következik be a virtuális megmérettetés Vinnie "a' Irdatlan bácsi" Moore és köztem, ahol a távolság állandó, amit egyébként az artwork is jól visszaad. (Kozmikus gigász bruttyónyi, aminek nagyságát két galaxis viszonylatában kell elképzelni. Copyright by Laár A.)

A "La Grange" (Z.Z. Top) cover nekem ugyan felesleges, de a koncepcióba belefér, ezen a dalon keresztül is jobbára be lehet lőni a közérthetőbb, dallamcentrikus, nem szétművészkedett zenei irányvonalat, a "Looking Back" meg mintha gesztusértékkel, de alig észrevehetően visszautalna a fődallamban Michael Schenker "Lipstick Traces" szerzeményére. UFO, mint közös nevező, nyilván.

No, és akkor, ami tény. Meg voltam győződve arról, hogy Vinnie játékát akkor is felismerem, ha nem tudom, hogy ő játszik, márpedig ez most itt megdőlt. Az első dal alatt is többször kellett csekkolnom az iPod-ot, hogy nem történt-e tévedés, biztos jó muzsikát indítottam-e el.  Igen, Pjuan jól látja, ez helyenként inkább Satriani meg mások, mint Moore önmaga. A záró "Million Miles Gone" meg egyenesen For The Love Of God 2.0 (Vai). Szerencsére ezen az identitás-krízisen én sokat nem kattogok (sokoldalú, oszt jónapot!), amíg nem Kirk Hammettre vagy Axel Rudi Pellre kezd el hasonlítani a játéka, addig öröm és boldogság van, mert az utolsó dalig itt tényleg valamennyi csillagot durván legitározza a lemezborítóról.

Túrisas