Ebben az évben két dolog csalt könnyeket a szemembe: Russell Allen ténykedése és Túrisas barátunk karácsonyi videója – az, hogy melyiket okozta az öröm és melyiket valami más, döntse el az olvasó. Mindenesetre számomra nagyon kellemes érzés, hogy szerkesztőtársam ilyen aktív, remélem, az általa szeretett híroldal szerkesztőségének a figyelmét is felhívta a művészi kis szösszenetre, már csak a szeretet és béke jegyében.

Mindemellett nehéz év volt ez számomra – a munkámból adódó feladatok testet-lelket próbáló nehézségeit az ellenségemnek sem kívánom, illetve de, egy kicsit – talán ezért is lett idei listám a komorabb, fajsúlyosabb zenék viszonylagos gyűjtőhelye. Lehet, hogy lelki státuszom alakulásába Kotta kolléga távozása is belejátszik, és még jó magyar szokás szerint le sem ihatom magam bánatomban, mert Kotta kiválásával megszűnt az általa némileg meghökkentő módon egy metal blogon közzétett borelemzői gondolatok forrása is.

De térjünk vissza a zenei listámhoz, ami talán még sosem volt ennyire változatos, amin H. Sanyi barátom is meglepődött. Ő ugyanis mindenben, így a zenei ízlésben is konzekvens embernek ismer, ami nála a fejlődésképtelenséget jelenti, az, hogy igaza van-e neki, a kedves olvasóra bízom. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nagy munkában hirtelen black, vagy death metal hívő lettem – hiába, nálam a tiszta, vagy tenori ének követelménye valóban sziklaszilárd –, bár Kelly Carpenter extrém felé hajló vokalizálását inkább tudom elképzelni egy üvegvágó üzemben, mintsem a progresszív zenék zenei stúdiójában, de ez legyen az én gondom. Mindenesetre úgy érzem, jelenlegi összeállításommal elértem muzikális toleranciám végső határait, és az ezeknél keményebb, vagy lágyabb (AOR hívők számára melodikusabb) zenéket csak akkor fogom kedvelni, ha a zenei időgépek mellett – van ilyen, hallgass csak meg pár albumot a listámról, és egyből a nyolcvanas években találod magad – a zenei ízlésformálót is feltalálják. (Esetleg H. Sanyi barátom szerint képes leszek idevonatkozó tudásomat némi intézményes tanulással bővíteni, de akkor komolyzenei szakértő lennék – bár a blogunkon született már olyan eszmefuttatás, ami szerint a klasszikus zene és a metál tulajdonképpen édestestvérek.)

Nem mondom, hogy nincs barátomnak igaza: néhány lemez megítélésének esetében lehetséges, hogy mellélőttem – ami egy katonánál súlyozottan nagy bűn –, de legalább ebben a tekintetben legyek esendő, mert nem szeretnék tökéletes lenni: ezt a szerepet átadom a zeneileg kiműveltebb kollégáknak, így aztán nem kell szégyenkeznem, ha olyan stílusok képviselői is tetszettek, mint a folk, vagy szimfonikus metal, melyekről persze tudom, hogy nem az ízlésesség csúcsai, de legalább egyetlen kritikus legyen a blogon, akit emiatt (is) szidni lehet.

Most pedig következzen a listám, ahol az első három után a helyezések csak pillanatnyi lelki leképeződések, és ha más hangulatban vagyok, akkor bármelyikük kerülhetett volna bármelyik helyre – ennyire vegyétek hát komolyan az egészet, bár azért remélem, hogy lesz egy-kettő olyan, amiben közös lehet a véleményünk.

1. Symphony X: Underworld

Tudom, hogy az IGAZI fanoknak a klasszikusabb érából illik kedvencet választani, de számomra a csapat-életműből most ez a sziklacsúcs, főleg annak fényében, hogy Allen mester képes volt az évben még kétszer megjárni az említett hegytetőt. Ennek fényében hát nem csak a lovagi, de a profi alpinista cím is jár neki – természetesen a lemezt összehozó kollégákkal egyetemben.

2. Darkology: Fated To Burn

Hát ez a lemez valószínűleg nem lesz a tini lányok kedvence – talán a tini fiúké sem: ennyi nyomasztó gonoszságot az idén sajnálatosan elhunyt Wes Craven sem bírt hosszú rendezői pályafutása alatt összehozni, és ha Freddy Krueger hirtelen zenei hangjegyekben manifesztálódna, akkor a lemez címe minden bizonnyal "Nightmare On Elm Street"-té változna. És nem csak az álmodban.

3. Cain's Offering: Stormcrow

A hobbi-projektként indult vállalkozás hirtelen komolyra fordult: már ami a minőséget illeti. Kotipeltoék olyan lemezt alkottak meg, amilyet a Tolkki-éra rajongói évek óta várnak, és örömöm csak azért nem teljes, mert a Stratovarius pacsirtának az anyabanda lemezére már nem jutott elég puskapora. Bánta kánya, illetve varjú, abból is a viharos.

4. Iron Maiden: The Book Of Souls

A veteránok új albuma több szempontból is a csapat csúcsteljesítménye. Ezen a kijelentésen persze lehet vitatkozni, de három aspektusában objektíven is igaz: a leghosszabb, az egyetlen dupla, és a legterjedelmesebb szerzeményt magába foglaló. Ezektől függetlenül még lehetne gyenge az album, de nem az: a végtelenített refrének helyett végre kompozíciót alkotott a zenekar, aminek tanulmányozását a magyar drámatagozat dramaturg jelöltjeinek is ajánlom: talán így több sikeres magyar film fog kikerülni a stúdiókból.

5. Stryper: Fallen

Ez bizony most nem a csendes imák ideje lett: a harcos hevület olyan – Stryper szinten – impulzív albumot eredményezett, melyekhez fogható mozgalmi jelleget utoljára egy úttörő dalcsokor összeállításban hallottam. A klasszikusokhoz mérhető alkotás, ahol a keménységet szerencsére nem a gyónás utáni penitenciában mérik.

6. Level 10: Chapter One

Allen mester második csapása, ami azonban nem szenvedést, hanem örömöt vonz maga után. A Frontiers kiadó szupercsapatokat összeállító gépében most szerencsére nem kapcsolták be a sterilizáló gombot, így az eredmény olyan tökös lett, aminek tesztoszteron szintjét egy egész, anabolikával megtömött body building válogatott sem tudná produkálni.

7. Powerwolf: Blessed & Possessed

A vámpír-farkasok felkent falkája nem sokban mutatott újat, ám az eredmény mégis meggyőzőbb lett, mint a legutóbbi két csaholmány. Hogy ez minek köszönhető? H. Sanyi szerint az esztétikai érzékem romlásának, de én úgy gondolom, hogy ezúttal Attila barátunk nem csak a templomi latin halandzsa hülyeségeivel volt elfoglalva, aminek meg is lett az eredménye. Mondjuk a jó dalok.

8. Ghost Ship Octavius: Ghost Ship Octavius

A Nevermore gyökerekből kinövő szellemhajó legénységét nem rémisztette meg a zenei utazás esetleges végtelensége. Talán még örülnének is neki, hiszen ez azt jelentené, hogy nem süllyednek el a metal zenei óceánokon. Kemény, intelligens és dallamos albumuk az olyan sramli-metál kedvelő egyéneknek – nekem – is jól jöhet, akik végre valami underground csoda felismerésével is szeretnének dicsekedni. Bár ez most nem jött össze, mert a zenekarra Tartuffe talált rá kukázás közben.

9. Joel Hoekstra's 13: Dying To Live

Egy újabb Frontiers csoda, amit nagy valószínűséggel – a címe ellenére – nem a gitáros, hanem a két énekes változtatott minőségi termékké. Soto és Allen párosával persze könnyű, hiszen a két fenomén akár a telefonkönyvet is feldalolhatná, bukta legfeljebb a dalszöveg miatt következhetne be.

10. Civil War: Gods And Gentlemen

A sramli-metál amerikai változata idén is jól teljesített, még akkor is, ha annyi amerikai tagot számlál, amennyit az Észak-Koreai Liberáldemokrata Párt. A polgárháborús daltankönyvből csórt dallamok mindenesetre képesek arra, hogy bármikor harci hevületbe hozzák az arra érdemes metál hadfit. Ez pedig ebben a műfajban bőven elég az üdvösséghez.

11. Luca Turilli's Rhapsody: Prometheus

Úgy gondolom, ezzel a lemezzel a szimfonikus metal kimaxolta önmagát. Luca boszorkányos ügyességgel valósította meg zenei elképzeléseit, így talán még arra is képes, hogy mindezek ellenére a következő lemezen ismét valami újat mutasson.

12. Helloween: My God-Given Right

Remélem senki nem tart tökfejnek azért, hogy a német alapcsapatnak bérlete van az éves listáimra. Naná, még akkor is, ha ezúttal kevesebbet adtak a szigorból, és többet a rágógumi-édes dallamokból – egyesek szerint az infantilizmusból –, de ha már a hat éves fiam is a címadó dalt dúdolgatja, akkor nincs mit tennem, megadom magam.

13. Sorcerer: In The Shadows Of The Inverted Cross

Az epikus heavy és a doom metal vonalán mozgó – vánszorgó – bandának a mázsás riffek alá sikerült olyan dallamokat odavarázsolni, melyek más hangszerelésben némi túlzással egy AOR csapatnak is becsületére válnának. Mindezek mellett ezek tolmácsolására egy olyan énekest találtak, aki Tony Martin után a heavy metal klasszikus torkainak is példát tud mutatni. Már ha nem fityiszt, bár az ilyen bolondozás nem illik egy vérbeli doomsterhez.

14. Avatarium: The Girl With The Raven Mask

A Sorcerernél leírtakat ide is másolhatnám, mert az Avatarium – ha egy kicsit panteisztikusabban is – de ugyanabban a cipőben jár, mint a varázslók, bár magas sarkúban, hiszen a maga egyszerűségében is tömény nőiességgel rendelkező Jennie-Ann Smith-ről még ezt is el tudom képzelni.

15. S.O.T.O.: Inside The Vertigo

Az énekes legenda hangi kopása ellenére még mindig képes arra, hogy bármilyen stílusban figyelemreméltót alkosson. Ha pedig ez a megszokott komfortzónájánál a keményebb heavy metal, már csak hab a tortán. Én pedig kimondottan édes szájú vagyok.

+1 Saffire: For The Greater Good

A retro-hullámtól ejakuláló rajongói fórumok általában meg sem említették ezt a lemezt, pedig mindent tartalmaz, amit a klasszikus elődök, sőt, valami többet is. Hogy mit? Hát a 2015-ben elvárt modernséget, és ha úgy érzed, a két dolog nem fér össze, hallgasd csak meg a csapat zenéjét.

Ha ezek után úgy gondolod, hogy az AOR-t ignoráltam az idén, csak pár albumot említenék, melyeket rengetegszer hallgattam, és csak a listahelyek limitált száma miatt nem tüntettem fel mindannyiukat a fentiekben. Az FM, a Kiske-Sommmerville, a Peterik & Scherer, vagy a Revolution Saints a maguk nemében a klasszikusokhoz felnövő produktummal rukkoltak elő, kár, hogy az említett okok miatt az év nagy részében nem voltam eléggé szentimentális hangulatban.

Magyar front

Tartuffe kollégával ellentétben én nem látom annyira borúsnak a helyzetet, és ha világszínvonalra nem is törtünk, a nemzetközi átlagot igenis el tudtuk érni, már persze az általam preferált stílusokban. Nem hinném, hogy egy ütősebb hangzással, és mondjuk megfelelő angol nyelven előadva Csillag Endre lemezét ne tehetnénk oda büszkén a fa alá, és az Ego Project, vagy az End Of Paradise sem vall szégyent a stílus feltörekvő európai reménységei mellett. (A Dalriádáról nem is beszélve, mert a maguk stílusában meggyőződésem, hogy ott vannak az élen. A stílusról, vagy annak esztétikai tartalmáról persze lehet vitatkozni, amit korábban többször meg is tettünk.)

1. Csillag Endre: Csillagok és gyémántok
2. Ego Project: A középső
3. Pandora's Box: Mindenekfelett
4. End Of Paradise: Mindennapi túlélő
5. Ómen: Huszonöt év

(A Pokolgép várható lemeze a cikk írásakor még nem jelent meg.)

Csalódásból, mint mindig, volt néhány: a Stratovarius esetében úgy érzem, hogy a legutóbbi albumot ismételték meg, csak gyengébb kivitelben, a Saxon a nagy keménykedésben elfelejtett dallamot írni, Impellitteri mester pedig a szó átvitt értelmében úgy elsiette az albumot, hogy szegény Rob Rocknak sem sikerült a jól megírt refrénekkel utolérnie, csakúgy, mint David DeFeisnek a legalább hallgatható minőséget.

A végére: mit kívánhatok még? A zeneipar és a rock válságába nem akarok belemenni – amíg ilyen kín-keservvel tudom az évi termés színe-javát 15 lemezbe sűríteni, addig nincs miért sírnom. Marad hát a klasszikus dolog, kívánok minden egyes olvasónknak a jövő évben is legalább ennyi – de természetesen inkább több – remek zenei pillanatot, mint amennyit 2015 hozott. Ja, és BÚÉK!

Garael