Kiadó:
Frontiers

Serafino Perugino, a  Frontiers teremtő atyja alighanem új kedvencet avatott. Eddig lényegében Magnus Karlsson volt a nápolyi "fejedelmi udvar" elsőszámú zeneszerzője, de az Eclipse növekvő sikere miatt Perugino látóterébe került egy újabb fiatal tehetség Erik Martensson személyében. Nemcsak jó dalszerző, de kiváló énekes és ügyes gitáros is, csak azért szurkolok, hogy ne jusson Karlsson sorsára: mert bizony az udvari kedvencek gyorsan képesek elhasználódni, "kiírni" magukat, a tömeggyártás áldozatává válni.

Nem rendelkezem belső információkkal, így nem tudhatom, pontosan kinek az ötlete volt az ifjú svéd titánt egy dán öregfiúval, a Pretty Maids énekesével, Ronnie Atkins-szel párosítani, de meglepően jól működik a dolog. A Nordic Union zeneileg egyébként egy az egyben olyan, mintha egy Eclipse lemezt hallgatnánk, csupán az ének karcosabb valamelyest a megszokottnál. A dobokat kivéve minden hangszert Martensson kezel, még a gitárszólókat is bevállalta, bár ezen a fronton akadt segítsége, hiszen egy pár szóló erejéig kisegítette Thomas Larsson (Baltimoore), Fredrik Folkare (Unleashed) és Magnus Henriksson is (Eclipse).

Visszatérve a bevezetőmben vázolt aggodalmamra: akármilyen szórakoztató, kellemes hallgatnivaló az Északi Liga muzsikája, félő, hogy Martensson előbb, mint utóbb kiismerhetővé, sablonossá, következésképp unalmassá válik. Hiába a jó dallamok, a fülbemászó refrének, a technikailag kifogástalan szólók, az előszeretettel alkalmazott diszkóritmusok (a 4/4 első és harmadik ütemére lábdob, második és negyedik ütemére pergő) könnyen és gyorsan válnak irritálóvá. Nyilván nem Neil Peart vagy Mike Portnoy furfangosságát várom el ettől a stílustól, de ennél azért illik izgalmasabbnak, hogy ne mondjam: szofisztikáltabbnak lenni. Persze nem lenne baj a kommersz pop rock slágerekkel sem, ha játszanák őket a médiában...

Tartuffe