Honlapok:
www.t34.hu
facebook.com/t34music

"Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni…" – szól a klasszikussá lett José Luis Torrente kifakadás, és mint minden klasszikussá lett idézet, ez is túllépett mára a saját szűk jelentéstartalmán. Szimpla, útszéli trágárságból örök bölcsességgé nemesült. A beletörődés summájában benne van a jelenkor minden keserűsége. Torrente ugyan nem hódolt be a művészeteknek, de spontán helyzetelemzése pontosan írja le a zenei világra, különösen az amatőr rockzenei világra jellemző kilátástalanságot, de a vele és benne párhuzamosan létező önkifejezési vágyat és legyőzhetetlenséget is.

Finomabb lelkű olvasóinknak ugyanezt – igaz, kevésbé frappánsan – Pompeius fogalmazza meg hajósainak, amikor viharban kell gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába: "navigare necesse est, vivere non est necesse" – azaz hajózni kell, élni nem muszáj. Tehát zenélni kell, és dalokat kell írni, nincs mese, bármennyire is bele lehet szarni az egészbe, legalábbis az elismerés (erkölcsi, anyagi) felől nézve.

A T34 kapcsán pedig azért írom ezt le, mert évek óta testközelből látom a bejárandó (egyébként járhatatlan) utat. És látom az eltökéltséget is, az önkifejezésbe vetett töretlen hitet. Simán és könnyedén lehetnének az ország egyik, ha nem a legjobb Motörhead tribute csapata, sok-sok fellépéssel és korrekt gázsival, ezt bárki beláthatja, aki egy-egy koncert kapcsán hallotta már tőlük az "Ace Of Spades" vagy a "Killed By Death" nótákat. Ráadásul megvan az önazonosság is, Lemmy életműve és személye megkerülhetetlen, ha a zenekarról beszélünk. És mégis. Van egy dolog, ami miatt nincs és nem lehet kompromisszum. Ez pedig a Zene lényege. Úgy hívják, hogy önkifejezés, ami kizárólag saját dalokon keresztül működik, és ha emiatt meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni, de saját dalokat akkor is kell írni, az összes többi lényegtelen, – élni sem muszáj.

Ez persze csak akkor működik, ha a zenész hisz a dalaiban. A T34 pedig hisz a dalaiban. Ezért éri meg jobban kiállni saját dalokkal 40-50 néző elé, mint más dalaival (legyen az akár a legnagyobb idol) többszáz elé. (De jó is lenne, ha a sok gitáros nem azt tekintené zenei munkássága netovábbjának, hogy a "Born To Be Wild" riffjét elnyomja százezredikként, hanem saját gondolatait próbálná meg zenévé formálni.)

Az első lemez után megérkezett a második, a zenekar meggyőződése pedig, hogy sikerült egy szinttel feljebb lépni. Most sem volt kompromisszum és megalkuvás. Szólhatott volna modernebbül a cucc, amelyből az átlag hallgató csak annyit vesz észre, hogy a dobok a gyomrában szólnak, de a manapság teljesen elfogadott, sőt szinte kötelező digitalizálásról, digitális feljavításáról náluk szó sem lehetett. Kitelepült hát a stúdió (Our Sound Recording) a próbaterembe és addig csavargatták a gombokat, helyezték ide-oda a mikrofonokat, amíg egészen természetes, mégis dinamikus nem lett a végeredmény.

Az egyetlen elbizonytalanodás az "Intro" alatt ért. Nem nagyon értettem, hogy ez a félszám vagy számkezdemény miért lett jogosult a dalcsokor felvezetésére, ráadásul rögtön az elején egy prozódiai bizonytalanság is becsúszik, ami azért zavaró, mert a T34 kicsit kiábrándult, elidegenedett életérzésről árulkodó szövegeiben ez nagyon nem megszokott.

Ami ezek után következik, abban viszont már nehéz hibát találni. 100% ösztönös és természetes, ugyanakkor lendületes rockmuzsika 10 dalon keresztül, abban a formában amit egy kicsit mindenki magáénak érez, aki szereti a rockzenét. A dalok relatíve egyszerű szerkezetét és harmóniavilágát mára uralja egy sajátos T34 hangzásvilág, amelyben az egyes alkotóelemek már a rock világhódító útjának legelején léteztek (kihajtott csöves erősítők, Gibson, Fender, Rickenbacker gitárok), de a három srác (Blaskovics Kristóf – basszus/ének. Benyhe Kis lászló – gitár, Monori Attila – dob) együtt mégis a saját képére formálja és kavarja ki ezt a már fél évszázados receptet.

Nem igazán tudok dalokat kiemelni, egyformán erősnek, jól megírtnak, együtt-énekelhetőnek, sőt jó értelemben slágeresnek hallom mindegyiket, ami nagyon nagy szó. Nem tudom, hová és meddig lehet ezzel eljutni. Minőség és befogadhatóság alapján simán a rádiókig és fesztiválokig, de ezen a ponton jön elő a realitás és a teljesen szétvert, elkurvult és tehetségtelen senkikkel, hangszert életükben ki nem próbáló "zenésszel" telezsúfolt zenei piac.

A tagok persze ezzel tisztában vannak. Nem azért született bármi áron minőség, nem azért készült a nagyoktól is ritkán látott igényességű booklet a CD-hez, mert a reményen kívül bármiféle hamis illúziójuk lenne, hanem mert hisznek a dalaikban, amiket meg kell írniuk (mert hajózni kell) és elő is kell adniuk, ha kell, akkor benzinköltségért és 20 néző előtt, ha pedig ezek után meg kell baszódniuk, akkor meg kell baszódniuk, de legalább kompromisszumot nem kötöttek. Én azért szurkolok nekik.

Túrisas