Kiadó:
Fireball Records

Honlap:
facebook.com/DividedMultitude

Nekem mindig gyanús, ha egy zenekar ún. "self-titled" albumot ad ki, magyarul nem ad igazi címet a lemeznek, vagy egyszerűen csak megduplázza az együttes nevét. Nem mondom, sült ez már el jól is (pl. a Metallica fekete albumával), kevésbé jól (pl. a 2013-as Dream Theaterrel), meg egészen hervasztóan (pl. a Portnoy-féle Metal Allegiance-szel). A norvég prog-powert játszó Divided Multitude mentsége az, hogy éppen ma 20 éves a zenekar, így az ötödik album egyfajta ünneplés: köszönet a rajongóknak, vállveregetés a muzsikusoknak.

Alapból kitüntetett figyelemmel kísérem a skandináv progresszív hajlamú zenekarokat, azon belül is nagyra becsülöm a norvégokat (Pagan's Mind, Circus Maximus, Magic Pie), de a DM valamilyen okból mégsem tudta rocker szívem kemény kérgét föltörni, pedig jól muzsikálnak, és minden adott ahhoz, hogy fölébresszék az érdeklődést: míves gitár- és billentyű szólók, kristálytiszta, erőteljes hangzás, nagyszabású kórusok stb.

A Harøy testvérek (Christer és Rayner) régi és neves szereplői a műfaj tiszteletet parancsoló skandináv szekciójának, amelyen belül ráadásul képesek is voltak egy sajátos megszólalást kialakítani, amit nem annyira a szokásos Dream Theater kopírozás jellemez, hanem inkább az egykori Nevermore európai adaptációja, némi tipikusan északi arcvonással. Túrisas 2010-es, valamint Kotta 2013-as kritikája olyan jól sikerült és olyan egybehangzó végkövetkeztetésre jutott, hogy tulajdonképpen egy az egyben be is illeszthetném ide az ominózus recenziókat.

Magam is ugyanazt a véleményt vagyok kénytelen képviselni, mint kollégáim: egyes elemeiben szinte képtelenség fogást találni ezen a muzsikán, összességében mégsem taglózza le az embert, sőt, nagyon hamar telítődik vele. Az egy dolog (mondhatnánk: egyéni probléma), hogy Sindre Antonsen énekes hangja és stílusa nagyon nem fekszik nekem, viszont a dallamok (kidolgozottságuk ellenére is) "tünékeny" volta, a stíluselemek szintézisének hiánya már több olyan jó fülű kritikusnak is föltűnt, akiknek tényleg adok a véleményére.

Bár továbbra is állítom, hogy van objektíve jó és kevésbé jó muzsika, tagadhatatlan, hogy egy szinten már egyéni ízlés, szubjektív hozzáállás kérdése a dolog. Nem lennék tehát egyáltalán meglepődve, ha valaki totál rá tudna kattanni a Divided Multitude lemezeire, főleg az idei megjelenésre, mert azt meg kell mondjam: ez messze a legütősebb, legérettebb anyag, amit tőlük valaha hallottam.

Tartuffe