Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
www.angertea.com
facebook.com/angerteahun

Nincs értelme tagadni, de nem is szeretném. Az Angertea nem az én teám. Hatásaiban csupa-csupa olyan zenekar és stíluselem bukkan fel, akiket/amiket soha nem hallgattam, illetve ha igen, akkor megállapítottam, hogy nem nekem szólnak, mert általában azt negálják, amit én kimondottan szeretek a rockzenében. Ékes példaként behivatkozom rögtön az "Orange Machine" dalban vendégszereplő Franz Stahl (ex-Foo Fighters) szólóját. A köztudottan kevésbé diplomatikus Tartuffe pl. egy ilyen "szólóért" megrázná a virtuális pofonfát, merthogy "nálunk" egy ilyen semmilyen pilinckázásért, főleg, ha azt öntudatosan szólónak nevezzük –, szóbeli megrovás jár… De mindezt csak azért írtam, hogy újból bebizonyítsam, mennyire két külön dolog a szubjektív és objektív véleményformálás, és mennyire nem ördögtől való, ha a zenei blogger olykor a saját személyes ízlésvilágán túlra is tesz egy kis kitérőt.

Az Angertea zenekarra márpedig oda kell figyelni, mert a sikerük nem lehet véletlen. Nem is az. Nemrégiben Hódmezővásárhelyen néztem végig egy bulijukat és meg kellett állapítanom, hogy "nagyon egyben vannak". Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy élőben sodort magával rendesen ez a grunge-ban gyökerező, TOOLáradó és örvénylő, lendületes, pulzáló zenefolyam. Nagyon érződött a rengeteg koncert és az összeszokottság. És betyár jól is szóltak!. Engem akkor és ott meggyőzött a zenekar, ezért nem is volt kérdés, hogy Mihály Gergely szimpatikus megkeresése után írok az új anyagról a blogon.

A már világszerte(!) elérhető recenziók alapján nem kérdés, hogy sikeres lesz a lemez, és magam sem tudok mást írni, a saját stílusukban remekül teljesítenek, ehhez kétség nem férhet. Remek a hangzás és azt a zsigeri, ösztönösen nyers megszólalást is át tudták menteni a CD korongra, amely koncerten is jellemezte a zenekart. Zeneileg is rendben van a trió, a ritmusszekció (Bárkai László - dob, Peralta Miguel - bőgő) szédületesen profin tolja ezeket a cseppet sem egyszerű, mindent felégető lávaként alázúduló, néhol csapongónak tűnő, de teljesen tudatosan megírt és változatos témákat. Gergő gitárjátékáról sem tudok rosszat mondani. Nyilván velejéig ostoba dolog lenne számon kérni a minőségi szólójátékot, hiszen itt a zenei gondolkodás más irányba mutat, ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a gitár egy pillanatra nem piszmog, nem alibizik, hanem domináns, húz végig, mint az ökör. Talán a blog olvasói között nagy számban vannak olyanok, akik itt kevesellni fogják a gitárbravúrokat, de fél-zenészként azt kell mondjam, nagyon fifikásan, cseppet sem egyszerűen vannak kitalálva és felépítve a dalvázak, gitártémák. Nekem a legjobb pillanat a nyitó "Snakes" dalban, 4 perc körül kezdődik. Egy olyan dögös, száraz riffel indítja újra  Gergely a nótát, ami innen, a mi közegünk, a "szólócentrikus lóhaj-metál" felől nézve is elismerésre méltó.

Ugyanez vonatkozik az énekre, a hol letisztult, szépen elénekelt, hol kétségbeesett, fájdalmas, szenvedő dallamokra, elfojtott hangokra is. Az én fülemnek szokatlan, nem a stílusom, hosszútávon fáradok is tőle, de egyrészt jókor oldják fel hangulatilag a folyamatosan ránk ömlő és örvénylő hangmasszát/darálást, a lassú, Anathema-ízű "Aquarium", illetve kicsit elszállós space-rock "Moon Encounter" dalokkal, másrészt, amit és ahogy előadnak az önmagában profi, és az ebben a zenei közegben (is) szocializálódó zenehallgatóknak simán lehet libabőr.

A CD kiállítása szép, a borítófestmény hangulatos. Én az említett okok miatt – a zenei megvilágosodásig – sokat nem veszem majd elő, de ez a kutyát nem kell, hogy érdekelje, mert csupán ízlés dolga, a lényeg úgyis az, hogy van egy teljesen megérdemelten underground világhírnevet elért zenekarunk, akik profin teszik a dolgukat minden, de minden tekintetben. Gratulálok!

 Túrisas