Kiadó:
Rise Above

Honlap:
facebook.com/bloodceremonyrock

Úgy látszik, korunkban legfeljebb a politikusok lesznek egyre dühösebbek, és mára a boszorkányok is beletörődtek, hogy mézeskaláccsal már nem tudják a facebookon a korlátlanul elérhető (virtuális) csemegékhez hozzájutó gyermeket a kemencébe csábítani. Hát még doommal. Mondjuk ezért én kissé szomorú vagyok, hiszen az eddig megjelent Blood Ceremony lemezeken azért volt némi súly (hölgyek kedvéért, ezt a túlsúlyt a metálosok általában szeretik), és bőven fel lehetett fedezni a példakép Black Sabbath hatását, jelenleg azonban – mint írtam – a boszorkányok is inkább a zöld mezőre mennek virágot és füvet – tudjátok, milyeneket – szagolgatni, mintsem hogy ósdi seprűnyélen Piri-nénét játszanak.

Alia O'Brianék boszorkánykonyhájában tehát ezúttal megfogyatkoztak a mázsás fémüstök, és maga a fő boszorkánymester is inkább táncra hív, mintsem orgiába csapó szeánszra: a fő hangszer szerepe most már egyértelműen a fuvola, és a dallamokban is inkább a folk játszik fő szerepet, mintsem a fémesen csengő metál. Ennek megfelelően a gitárok abszolút untermanként zsizsegnek a háttérben, és az, hogy ennek ellenére mégis tetszik az, amit hallok, egyértelműen a  dallamoknak köszönhető, melyek mégis tartalmaznak valamiféle bűbájt, mert hammondos kíséretüktől kénytelen vagyok elismerően csettinteni – én, az ortodox power metal hívő!

Van hát itt minden, ami felidézheti az emberben a hatvanas-hetvenes évek pszichedéliába és természetbe forduló angolszász rockzenéjét, a hippis örömtánctól kezdve a beaten keresztül a fuvolából természetesen következő Jethro Tull párhuzamig – ám mindezt olyan jó érzékkel elegyítve, hogy mégse tűnjön túlcsócsáltnak, vagy a poros sarokból összekapartnak, ez pedig eklatánsan bizonyítja, hogy a népzenéből kinövő dallamok ösztönös örömből fakadnak. Ehhez pedig úgy gondolom, nem kell különös boszorkányság.

Azon persze lehet gondolkodni, hogy a folk rock felé történő mozdulással nem fog-e a csapat légüres térbe kerülni, hiszen a keményszívű fémhívőknek a megfogyatkozó Iommi-féle riffek már nem biztos, hogy elegendő táplálékul szolgálnak, a mainstream rockzenében pedig ilyesfajta próbálkozásnak sajnos még nincs helye. Veszélyes tehát az a játék, amit a zenekar művel, bár nem hiszem, hogy eddig is a tömegek igényeit szolgálták ki – ha pedig a zenéből kicsengő örömfaktort nézem, akkor igazat adok nekik: ha pénz nem is jut eredményként, legalább azok legyenek tőle boldogabbak, akik megteremtik ezt a különös világot – no és az se baj, ha kicsit mi is.

Garael