Kiadó:
Independent

Honlap:
www.derdian.com

Számomra egyenesen rejtély, hogy egy viszonylag ismeretlen olasz csapat hogyan tud az albumára – ami ráadásul első három lemezének legjobb dalait tartalmazó, újra felvett anyag – ennyi klasszis énekest meghívni… Rendben, az internet korában már igazából csak ide-oda küldözgetett digitális bitekbe sűrítik a vendégszerepléses munkát, de gondolom, kell egy olyan fanatikus személy – vagy stáb –, aki, vagy ami felveszi a kapcsolatot a kiszemelt művésszel, időpontot egyeztet, elvégzi az adminisztrációs munkát és azt a megannyi feladatot, amelyről nekem gőzöm sincs, no és persze rendezi a pénzügyeket.

Ráadásul az is biztos, hogy ezzel a voice-válogatott brigáddal nem lesz koncert, a lemezek eladásából befolyó összegből meg mostanában talán elég lesz egy pofa sörre, esetleg a vendégszereplés honorálására, hacsak nem baráti "brahiból" történt az egész, akkor viszont a Derdian főnök a világ egyik legbarátságosabb és karizmatikusabb zenésze lehet – naná, ennyi klasszis haverral!

Most, hogy a férfinépség 90%-a a labdarúgó EB-t nézi, talán nem tűnik elcsépeltnek a válogatott hasonlat: ha nem is egy foci, de egy vízilabda világválogatottnyi klasszist sikerült összetrombitálni a lemezre. Itt van a jelenleg a Firewind énekes (Ex-Metallium) Henning Basse, elődjével, a Spiritual Beggarsben  játszó Apollo Papathanasioval, a Royal Hunt klasszisa, D.C. Cooper, a Rhapsody Of Fire dalnok. Fabio Lione, a Primal Fear sziréna-izomembere, Ralf Scheepers. De a nálam szélesebb látó- illetve hallókörűek számára minden bizonnyal ismerős az Elvenkingből Damnagoras, a 4th Dimensionből Andrea Bicego (aki nevével ellentétben nem sántít, ráadásul férfi!), a DGM-ből Mark Basile, az Eldritchből Terence Holler, és még egy-pár, számomra ismeretlen olasz honfi.

S hogy a zene milyen? (Neo)klasszikus, szimfonikus elemekkel feltuningolt euro-power metál, az énekesek dallamaival kikalapált további alstílusokat formázva. Mert van itt Rhapsody alapú csatadal, Royal Huntos – D.C. Cooper nem énekelt ekkorát a legutóbbi két RH albumon – dallamorgia, Manowar kiállású menetelés, Malmsteen-alapú barock, romantikus ballada és Helloweenes tekerde.

Az énekesek nem lettek kimozdítva komfortzónájukból, egy más hangszerelésben, morcabbá, vagy lágyabbá téve a témákat, akár saját anyabandájuk dalaként is előadhatták volna az elkészült szerzeményeket (oké, kis túlzással) – ettől függetlenül sikerült a Derdiannak egy sajátos, önálló karaktert adni a hallottaknak, melyekben a neoklasszikus íz, és a dallamok azonnal ható, mézédes slágereket varázsolnak, és ahol a stílusra jellemző hagyományos gitármunka nem tolakodóan, de az alapokat biztosan adva teremt integráns keretet.

Kedvenceket nem is nagyon tudok kiemelni, talán a már említett Cooper szerzemény, a Basse-féle, keserédes zúzda, és a gitárszólókkal bőven megszórt, kórusokkal tuningolt, a korai Dark Moore világát idéző "Incitement" forog legtöbbször a lejátszómban, de az euro-power szerelmesei minden bizonnyal megtalálhatják a maguk külön kedvencét is, kedvet teremtve a zenekar tekintélyes diszkográfiájának alaposabb feltérképezéséhez.

Kellemes meglepetés a kuka mélyéből, ami fel tudott nőni a vendégek nevéhez: a siker az importálás ellenére is büszke hazai eredmény.

Garael