Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.bluespills.eu
facebook.com/BluesPills

Tudom, első olvasatra meghökkentőnek tűnhet, de az a bizonyos kisördög csak azt suttogja a fülembe a Blues Pills hallatán, mint az okkult rockban utazó Ghost megjelenésekor – a két banda eszenciája annak a célirányosan a marketing laboratóriumban fogant terméknek, melyek tökéletesen találják el a hamis "true" érzet élvezetének receptjét, olyan, igazából tökéletesen fogyasztható produktummal kecsegtetve a fiatalt, melyeknek pólón viselésével büszkén hirdetheti az underground bennfentességének státuszát.

Még mielőtt valamelyik olvasó vaskalapos mainstream gyűlölőnek hisz, aki szerint a sikert arató együttesek magát a metalt árulják el, sietek gyorsan leszögezni: magasról pottyantok az őszinteségre a zenében, ha a végtermék tetszik, és sosem vágytam a zenei elitisták klubjába, ahová belépésként öt olyan együttes nevének említése szolgál, akiket nem ismer más senki – esetleg zenéjük megfejtéséhez olyan művészi absztrakció szükséges, amilyennel Dali és Picasso genetikai szerelemgyereke rendelkezne.

Mert itt van ez a két együttes, melyek már kislemezeikkel, és az aktuális trend meglovagolásával sikert tudtak elérni – ami igazán jó, a tehetség kapja is meg a magáét – csak hát én a körítést mindkét brigádnál többnek érzem, mint magát a lényeget, vagyis a zenét. Az igaz, hogy a produktum kialakításában van tehetség-faktor, hiszen a Ghost a külsőségek, és a divatos okkult image, a Blues Pills pedig a szintén trendi retro hullám tökéletes adagolásával éppen eltalálták a fiatal felnőttek és a tizenévesek célcsoportjának szükségletét, ráadásul mindkét csapat jó dalokkal és tényleg valami magába szippantó aurával rendelkezik, így az, hogy egyik esetében sem tetszik az eredmény, lehet az egyéni ízlésnek is tulajdonítani.

Pedig a blues csapat egy olyan énekesnővel rendelkezik, aki pusztán hangjával levehetne a lábamról – szigorúan zeneileg –, és a dalokból áradó jókedv és optimizmus tényleg hiteles hippi hangulatot áraszt, de mit csináljak, ha az első lemezen is jelen lévő elszállós hangulat kiterjesztésével már átlépték azt a határt, ahová a heavy-blues merészkedik, és a szerzemények örvénylő pulzálása helyett csak némi gospel-szerű, vagy soulban – rosszabb esetben popban – fogant klisét találunk, ám azok eksztatikus, belső ereje nélkül. Úgy érzem, az a "dög" veszett ki a második lemez dalaiból – az első két szerzeményt kivéve, nem véletlenül azokból lett a klipnóta –, amiért mondjuk a Creamet, vagy Joplint szeretem, és ha már ezt a műfajt erőltetjük, akkor inkább Beth Hartot ajánlanám, aki szintén hatásvadász módon, ám sokkal mélyebb árnyalatokkal tudja ezt a stílust prezentálni.

Mindezektől függetlenül nem szeretném a Blues Pillst csak negatívumokkal jellemezni: tökéletes szórakozás lehet azoknak, akik most ismerkednek a hetvenes évek zenéjével, de (még) ódzkodnak a túlságosan megdörrenő gitároktól, a súlyos Hammond futamoktól, vagy a komorabb, rafináltabb riffektől, és szívesen gyönyörködnek egy valóban tehetséges énekesnő popos dallamaiban.

Garael