Honlapok:
facebook.com/enigmaticinfinity
enigmaticinfinity.bandcamp.com

Tombor Nándor (szinte) egyszemélyes projektjének debütáló lemezéhez aligha választhatott volna találóbb címet. Ugyanis azt tudni kell, hogy aki olykor 17 percet is meghaladó, progresszív rock/metal stílusban megírt kompozíciókban gondolkodik, az (befogadó-fogyasztó szempontból legalábbis) magányosságra ítéltetik, akármilyen minőségi anyagot is tett le az asztalra. Semmi okom feltételezni, hogy ezt Nándor ne tudná, sőt szerintem nagyon is, ezért részemről külön virtuális vállveregetés jár az írásos dicséret mellé, ugyanis mindig nagyobb bátorság kell az árral szemben úszni, mint azzal vitetni magunkat. Nyilvánvalóan megvan a képessége, hogy trendi legyen (mondjuk jó nagy szakállal és mocsárszaggal, esetleg a mostanában kötelező retro-feelinggel), de érezhetően totálisan önazonos ez a tört ritmusú, modern, 7 húron riffelős és kifejtős, itt-ott kissé magába forduló, depresszív progresszív metal világ, amelyben szinte egy személyben megalkotta ezt a lemezt. Csupán az énektémák megszólaltatásához csatlakozott Horváth Máté (Rumproof), jobbára középtartományban mozgó, de megbízható, tiszta énekhangjával.

A minőséget tekintve objektíve nézve teljesen rendben van a lemez, kiváló hangszeres felkészültséggel, igazából gyenge pont nélkül, minden más pedig ízlés kérdése. Van, aki nem szereti ezt a túl steril megszólalást, nekem személy szerint semmi bajom vele. Nándor kiválóan kezeli a gitár mellett a (programozott) billentyűs hangszereket is, amelyek bőven teret is kapnak a szerzeményekben, ez számomra megint csak pozitívum. Nem szívesen élnék párhuzamokkal, ahogy itt Tartuffe is kifejtette korábban, unalmas már állandóan előjönni a Dream Theater hasonlattal, hiszen azon túl, hogy nyilván ők szinte minden mai progger mögött felsejlenek, mint megkerülhetetlen hatás, itt is sokkal jobban érezni Tombor Nándor saját zenei világát.

A lemez egyszeri meghallgatásra nagy falat, de ez semmit nem von le a minőségéből és értékéből, hiszen nem is könnyen emészthető dalcsokornak szánták, ez nyilvánvaló. Én azért annyit elárulok, hogy nekem leginkább éppen a 17 percet is meghaladó címadó a kedvencem. Új és minőségi magyar progresszív anyag született, semmi, de semmi más nem számít.

Túrisas