Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
facebook.com/kaihansenofficial

Amennyiben a heavy metalból olimpiát rendeznének, Kai Hansen lehetne az egyik esélyes arra, hogy az olimpiai lángot lobogtató fémoszloppal felírja az égre: long live rock n’ roll! Mert, kérem szépen, az elkötelezettség és a hitelesség olyan erények ebben a műfajban, melyek tiszteletet parancsolóan avatnak bajnokot stopperóra nélkül is.

A harminc éve a szakmában tevékenykedő Hansen igazából minden olyan erénnyel rendelkezik, amiért ikont faraghatunk belőle: stílusalapító (euro-power), legendás együttesek tagja, következetes heavy metal élharcos, akinek fém párttagkönyvébe minden bizonnyal az ötösnél kisebb tagsági szám kerülne. Éppen ezért nem tűnik nagyképűségnek, ha a haverok segítségével készített ő is egy önmagát dicsőítő albumot, amiben a társak közreműködésével égnek emelheti saját szobrát.

A vendégek névsora illusztris, és jóllehet, szerepük minimálisabb az előre vártnál – itt bizony fémkeményen Hansen áll a középpontban –, azért éppen elég arra, hogy hozzátegyék a produkcióhoz azt a pluszt, amit a mester megérdemel. Mert a "XXX – Three Decades In Metal" nemcsak, hogy jó album, de kifejezi mindazt az optimista, élettel teli attitűdöt, ami Hansen munkásságát mindig is jellemezte. Ennek ellenére kissé megijedtem, mikor meghallgattam a lemez első két számát, melyekből a második – "Enemies Of Fun" – olyan konkrét nyúlása két Judas alapműnek is, amiért a pontozóbírák mindenképpen nulla pontot adnának. Azt nem mondom, hogy ennek ellenére nem élveztem az ismerős dallamokat, csak hát a gyökerek felfedése nem azok genetikai klónozását kéne, hogy jelentsék, de oda se neki, Hansen még a plagizálást is olyan imádni valóan gyerekes őszinteséggel teszi, hogy képtelenség rá haragudni.

A lemez egyébként nem egy Hansen néven megjelentetett újabb Gamma Ray album, annál sokkal többrétűbb és színesebb, egyes momentumaiban pedig modernebb, ugyanakkor olyan hatásokkal is kacérkodik, mint a '80-as évek aréna rockja, hallgasd csak meg a Dee Sniderrel együtt előadott opuszt, és egyből látni fogod, hogyan fordítja Kai barátunk az amerikai rock n' rollt németre.

Természetesen akadnak itt a korai Helloween érát megidéző etapok is, a "Follow Sun" – igaz, modernebben –, vagy a "Stranger In Time", amiben Kiske is csatasorba kerül, olyan varázslatosan repítenek vissza a kezdeti időkbe, hogy valószínűleg minden felvarrós barátunk sírva fakad örömében.

A lemezen azonban akadnak meglepetések is, melyeket nem gondoltam volna a hanseni világ részének: a "Fire And Ice" monumentális folyamából kirobbanó, szinte rammsteini riffek és a vendégénekesekkel együtt előadott dallamok Kai életművének egyik csúcsalkotását kalapálták össze, ahonnan semmi sem hiányozhat, amivel a germán metál megörvendeztethet minket. Vagy ott van a "Left Behind", ami gótikus hangulatával csap be minket elsőre, hogy aztán olyan metalcore-os elemek robbanjanak ki belőle, ami aztán tényleg szokatlan lehet ebben az univerzumban: ettől függetlenül mégis felfedezhetjük benne azt a fajta "hansenizmust", amit olyannyira szeretünk.

Úgy gondolom, méltó albummal ünnepelték meg a haverok Hansen harminc éves pályafutását, és ebből semmit sem von le az ünnepelt rég eltűnt hangja: a jellemző vonások úgy törnek elő a különböző stílusokból is csemegéző dalfolyamból, ahogy a lemez jellegzetes Helloween betűtípusából a nosztalgia. Csak ez most nem öreges és a múltba révedő, hanem erőtől duzzadó és sok elemében nagyon is a jelenből táplálkozó.

Garael