Kiadó:
7hard records

Honlap:
silverbulletofficial.com

A Silver Bullet "Screamworks" albuma az a lemez, amire azok az "ortodoxiára" hajlamos fanok is csettintenek, akik számára csak a múlt képviselhet értéket, és az olyan bandák, melyek már önmaguk sem tudják reprodukálni saját kultikussá avató műveiket.

A finn csapat nem kevés tehetséggel csípte meg azt a gonosz, netán sejtelmes hangulatot, ami mindig is sajátja volt a Judas Priestnek, a korai, epikus Manowarnak, a King Diamondnak, vagy a borongós korszakát élő Savatage-nak. A Silver Bullet nem akar hozzád bújni, magához ölelni, ám képes elővarázsolni azt az esetleges kényelmetlen érzést, ami egy jó horror film nézése közben fog el, és amit tulajdonképpen olyannyira szeretsz. Ahogy meghallgatod a "The Rite" bevezető kórusát, muszáj emlékezned az Omen filmzenéjére, akkor is, ha a hátborzongató dallamok előbb Savatage-szerű regélésbe, aztán Judas Priest-féle zakatolásba kezdenek, melyet a Mercyful Fate szelleme vált fel. Ehhez persze kellenek a megfelelő eszközök is: elsősorban az eddig számomra ismeretlen, fantasztikus produktumot nyújtó Nils Nordling énekes, aki hangjában ott hordozza Halford, King Diamond és Dickinson tehetségét, valamint az ikergitáros páros, akik elképesztő szólóikkal úgy játszanak az idegszálainkon, hogy annak csakis örömteli borzongás lehet a vége.

Nem tudom, hogy van ez messzi Finnországban, hogy a vodka ilyen tehetségeket szül – a barackpálinka miért nem? –, de a Screamworks olyan debüt album, aminek szinte minden emberi szegmense többéves tapasztalatot sejtet: a gitárosok szólómunkája, a számok összetett hangulata, amiben ott van az epikus doom vonulós fensége, a power dübörgése és zakatolása, valamint az a csipetnyi színpadiasság, ami annyira plasztikussá teszi a lemezt. Ez utóbbi eszköztárát remekül használják ki a zenészek, a "The Resurrected" elejének sírásó hangjaitól szinte összerezzen az ember, amit a melodikusabb dallamtéma sem old fel. A hangzás persze lehetne kissé bombasztikusabb, ami főleg a filmszerű vokál részeknél hiányzik, de aki túl tud ezen lépni, az tényleg egy olyan moziba ülhet be, ami dolby 5.1-es hangzás nélkül is leviszi a fejedet, ráadásul zombi módjára el is játszik vele.

Nem igazán találok töltelék számot az album dalai között, mert mindegyik tartalmaz valami csipetnyi érdekességet, ami egyrészt a szerzemények összetettségéből, másrészt a remek vokális és instrumentális megoldásokból adódik: ez a fajta progresszió úgy tud élvezetes lenni, hogy nem válik öncélúvá, ugyanakkor képes a historikus, a tábortűz mellett emberöltőkön keresztül ismételt ősi rémtörténetek hangulatskáláját végigpörgetni a lelkedben.

Nem könnyű album, nekem is kellett néhány hallgatás, hogy a dallamok körülöleljék az agyamat, de ha áldozol rá egy kis időt – nem késsel –, akkor biztos vagyok benne, hogy elcsíped azt a megfelelő tudatállapotot, amiben élvezni tudod a félelmet, és ettől még a gagyi borító se ijesszen el.

Garael