Kiadó:
Timstone Records

Honlap:
www.andytimmons.com

Noha Andy Timmons a karrierjét a Danger Danger nevű glam bandában kezdte, manapság aligha lehetne távolabb attól a műfajtól. Ettől még a Danger Danger köszöni szépen, jól van, napjainkban is turnézik, sőt a jelenlegi gitáros, a varázslatos Rob Marcello még egy jól sikerült Frontiersos projektben, a The Defiantsben is megmutatta, hogy ez a muzsika alkalomadtán a mai fiatalokat is meg tudja szólítani. Timmons azonban továbblépett, inkább instrumentális triójával fedezi föl a blues alapú gitározás nyújtotta szinte végtelen lehetőségeket. Amikor pedig egy kis jazz rockhoz van kedve, csatlakozik a Totóból nem is olyan régen kilépett Simon Phillipshez, hogy közös "Protocol"-t követve nyűgözzék le az olyan rajongókat, mint pl. én.

Timmons korábban már kétszer is szerepelt nálunk, egyszer az ügyeletes kedvenc rovatban egy igen remekbe szabott elégiával (Gone), majd a The Beatles klasszikusának, a "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band"-jének igen egyedi, instrumentális földolgozásával (2011). Saját anyaggal meglehetősen régen, éppen 10 éve jelentkezett. Ha jól számolom, a "Theme..." a nyolcadik szólóalbum, s mint ilyen, nyilván Timmons egy érettebb, higgadtabb, kisimultabb, hogy ne mondjam, öregesebb oldalát mutatja meg. A gitáros maga nyilatkozta, hogy nem érezte mindenáron szükségét a látványos villantásoknak, a dalok teljesen dallamorientáltak; akad olyan tétel, amiben a szó szoros értelmében értendő gitárszóló nincs is.

Nem csak a zenei koncepció, de a hangzás tekintetében is törekedtek egyfajta egészséges egyensúly megteremtésére a modern, naprakész arculat és a vintage '60s, '70s sound között. Ebben nincs is semmi új vagy különleges, hiszen Timmonsnak ez már régóta védjegye; nem véletlen volt a 2002-es válogatás címe is "That Was Then, This Is Now". A lemez nem túl hosszú, mindössze 10 igen tömören megfogalmazott nótát tartalmaz, még sincs hiányérzete az embernek, egyszerűen azért, mert ebből pont elég ennyi. Nem állítom, hogy unalmas, de elég egynemű a fölhozatal; a dallamok varázslatosak, érzelmesek, de a tempó, a hangzás gyakorlatilag mindig ugyanaz. Ez a lemez akkor ül igazán, amikor fix hangulatban, mindenfajta külső zavaró tényező nélkül, teljes nyugalomban tud nekiülni az ember.

Tartuffe