Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Nem is olyan régen írtam egy retrospektív cikket a Hardline immáron klasszikusnak számító első lemezéről, a "Double Eclipse"-ről, amit 2012-ben a Frontiers újra megjelentetett egy 20. évfordulós kicsomagolásban. Mint tavaly, most is sietek megjegyezni, hogy ez a Hardline már nem az a Hardline! Manapság az egyetlen eredeti tag a kivételes torokkal megáldott Johnny Gioeli, a nápolyi kiadó egy teljesen új gárdát sorakoztatott föl mögé, javarészt taljánokból.

A "Double Eclipse" egy energikus, dögös jelenség volt, a '90-es évek elején még termékeny, de egyre inkább marginalizálódó glam metal/hard rock minden kamaszos báját fölvonultatva szórakoztatta a ritkuló közönséget. Ami ennél fontosabb, hogy a fő dalszerző akkoriban a tetszetős, slágergyanús dalokból látszólag kifogyhatatlan Neal Schon gitáros volt (Journey, Bad English, Soul SirkUS), aki éppen a Hardline-ban akarta megvillantani keményebb, férfiasabb énjét. A "Double Eclipse" bizony mai füllel hallgatva is hibátlan muzsika, botlások, üresjáratok nélkül.

Aztán jött a Frontiers, és épp úgy a műfaj iránti elkötelezettségből, mint hidegvérű üzleti szempontok alapján új életet lehelt a vállalkozásba, elsősorban azáltal, hogy csatasorba állította ügyeletes kedvenc dalszerzőjét, sláger-guruját, Alessandro Del Vecchio billentyűst. Becsülöm a csákót, de nem említhető egy lapon Neal Schonnal: egy igazi kaméleon, aki nagyon ügyesen, de nem mindig hitelesen tud mások bőrébe bújni, viszont a végeredmény bennem mindig valahogy "előre kitervelt", "tervezőasztalnál szerkesztett" érzetet kelt.

Ennek ellenére, amikor a "Human Nature" első két nótáját meghallottam, igen földerült a lelkem, mert főleg a "Nobody's Fool" olyan szabatosan és hátborzongató intuíciós képességgel idézi meg a '90-es évek legelejének hangulatát, hogy a respekttől mindjárt a földig hajoltam megilletődöttségemben. Ez a nóta simán szerepelhetne a "Double Eclipse"-en, ehhez kétség sem férhet! Sajnos ami ezután következik (talán a "The World Is Falling Down" kivételével) már tipikus Del Vecchio termék: bámulatos stílusgyakorlat, precíz történelemidézés izgalmak és hiteles emocionális tartalom nélkül. Az arányérzék-vesztésről tanúskodó ballada cunami sem a pozitív oldalon szerepel a kritikusi jegyzeteimben. Részemről maradok a dupla napfogyatkozásnál, mert az emberi természet túlságosan kiszámítható...

Tartuffe