Kiadó:
Mighty Music

Honlap:
www.tygersofpantang.com

A Tygers Of Pan Tang veterán tigrisei ismét megmutatták, hogy tudnak olyan retro-ízekkel tuningolt, ám egyáltalán nem öreges anyagot kiordítani magukból, ami még Mauglinak is tetszésére válna. Az 1979-ben alakult együttes ugyan már csak egyetlen eredeti tagot foglal magába, ám a zenei irányvonal kontinuitása az idők folyamán tulajdonképpen egyszer sem tört meg, és ha a jelenlegi dalcsokrot végighallgatjuk, egy olyan zenei múzeumba is kerülhetünk, ahol sok más hatás mellett végigfülelhetjük a NWOBHM-t befolyásoló zenei elemeket – talán ezért lett a lemez címe öndefiníció, ami tulajdonképpen bármelyik korábbi munkájukról is elmondható lenne.

A banda fő erősségét továbbra is az a játékossággal párosuló dallamérzék jellemzi, ami kevésbé teszi őket komorrá, vagy sötétté a társ stílus-csapatoknál. Ami a Saxonnál a misztikusság, tigriséknél az optimizmus, és ami a Maiden albumainál az epikusság, az a TOPT-nél a jól összefogott sokszínűség. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az eszköztár amolyan habkönnyű pop-metalra elég: a súly, és a húzás igenis megvan ahhoz, hogy a fémszegecs felugorjon a bőrdzsekire, pusztán az arányok eltolódása idéz fel az emberben amerikai aréna-rockos könnyedséget, ami a jól eltalált refrének mellett néha az AC/DC-hez visszanyúló riffteremtésig is elér.

A csapat elég régóta működik ahhoz, hogy a további hatásokat felfedezzük: a Judas Priest, vagy a vokálok miatt a Def Leppard is beugorhat a dalok hallgatása közben, ám korántsem zavaró mértékben, és ha a "Glad Rangs" bluesos, boogie-s ütemeinek hallatára ugyanúgy táncra rándul a lábad, mint az ausztrál tesóknál, egyáltalán ne csodálkozz, főleg azon, hogy az egészből aztán némi süket leopárd feelinggel leöntött aréna-metal válik.

A fő irányvonal – az olyan kikacsintások mellett, amire az angolszászok sosem vállalkoznának – mégiscsak a Saxon, no, nem a mostani, talpig fémbe bujtatott úthenger, hanem a nyolcvanas évek könnyedebb zenéjét játszó harccsapata, aminek érzetét az énekes Jacopo Neille frazírjai is megerősítik, jóllehet jóval nagyobb hangterjedelmi szabadság-korlátok között.

A banda azonban füllel hallhatólag nem kíván a veteránságba szürkülni, és az olyan, viszonylag modern riffeléssel felvezetett, mozdonyszerűen zakatoló dalokkal, mint a "Blood Red Sky", ez minden bizonnyal sikerülni is fog nekik, főleg azzal a már említett játékossággal, amivel az említett dal tempóváltásait és vokális, valamint gitármegoldásait prezentálják.

A szerzemények között ugyan nem találtam tölteléket, de számomra a két csúcspont a nyitó "Only The Brave" ortodox heavy metal bombája, és az "I Got The Music In Me" amerikai bandákat idéző aréna-slágere, amivel a nyolcvanas években egész napos bérletet lehetett volna váltani az MTV-n.

Továbbra is azt mondom, a csapat méltatlanul alulértékelt gyöngyszeme a színtérnek, hiszen pályafutásuk során tulajdonképpen nem adtak ki gyenge anyagot – azért, hogy az áttörés nem sikerült nekik, semmiképpen sem a tigris karmait okolhatjuk, mert azt aztán most is kieresztették nekünk.

Garael