Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.civilwar.se

Hogyan jön össze a spagetti western, a csasztuska és a metál? Hát úgy, ahogy a kezdetben amerikai polgárháborús imidzsben utazó Civil War kotyvasztotta össze nekünk. Hogy ez vicc? Hát kinek mi jön be a mosolyra fakasztáshoz, az azonban már egyáltalán nem nevetséges, hogy az új albumon talán ez a legjobb produkció.

A  banda harmadik lemeze ugyanis tökéletesen prezentálja az "európai újhullám power metal"-jának összes buktatóját, s hogy ezt egyetlen kiadványon sikerült összehozni, elég egy gyenge tapsra, ha már egyébbel nem érdemlik meg. Nils Patrik Johanssonék először is kitágították az eddigi szövegvilágot, és jóllehet, a dallamok a korábbi forrásból táplálkoznak, elvesztették azt az azonnali hatást kiváltó lelkesítő ragadósságukat, ami a stílus zsigeri lényege. Mert hát ebben a közegben nem nagyon talál az ember virga gitárszólót, a dobos munka sem az akrobata ritmusváltásokról szól, a szerzemények pedig hajlamosak hasonlítani egymáshoz, ami annyira nem baj, ha alkalmasak arra, hogy a közönséget ökölemelgetéses riadóra buzdítsák. Ehhez azonban az kell, hogy az ösztönökre ható, azonnal csatába hívó dallamokkal rendelkezzenek, és ne kelljen a harci kürtöst ismétlésre buzdítani, hogy a katona megjegyezze, mikor fúj támadást, és mikor menekülést.

A csapat azonban, úgy látszik, ellőtte a jelenlegi puskapor-készletet – amihez talán hozzájárultak a legutóbbi album felvételénél lebonyolított tagcserék is –, mert a "The Last Full Measure" úgy fullad unalomba, hogy azon a csodás énekes sem segíthet, kinek jelenlegi dallamai a "szegény ember Civil War"-ját eredményezik, ami mint tudjuk, nem éppen hízelgő jelző. Az persze lehet, hogy a "háborús induló" készletből Johansson most a vesztes csatákét vette elő, esetleg azoknak a rohamdaloknak a kottáját, melyeket a tábornokok is a fiók mélyére süllyesztettek, és hiába hasonlítanak a dallamok az első két lemez bravúrjaira, valami hiányzik belőlük, hogy újra ott legyünk Gettysburgnél, esetleg a bukásra ítéltetett Rómánál. A stílus lineáris, szegényes eszköztára ugye nem alkalmas arra, hogy a hallgató lankadó figyelmét a gyenge ismétlésekről és az unalmas dallamokról valami más mozzanatra terelje – mint mondtam, itt nincs virtuóz instrumentális munka, vagy cseles progresszió –, így aztán a hatáskeltés egyszerűsége – amelynek eszköze, a jelen esetünkben hiányzó, lelkesítő, azonnali együtt énekeltetésre buzdító melódia – önmaga ellen fordul, és kivérezteti a produkciót.

Az is lehet, persze, hogy a Civil Warban eleve is ennyi volt, és a debüt túl erősre sikeredett ahhoz, hogy az évek során tartós minőséget produkáljon, de ha arra gondolok, hogy a Powerwolf mióta képes megélni abból a pár ötletből és dalvázlatból, ami rendelkezésükre áll, ráadásul a Sabaton odáig jutott, hogy az Acceptet speciális előzenekarnak tudják meghívni, akkor mindenképpen hibáztak a fiúk, és talán jó lenne haditanácsot tartani, hogyan tovább. Sajnálom ezeket a sorokat, mert Johansson nevéhez általában nem fűződik gyenge munka, a "The Last Full Measure" azonban arra sem elég, hogy az egyébként kiváló énekteljesítmény mentsen némi renomét a vesztes csata után: ez bizony most kudarc lett, aminek esetleges megismétlése könnyen a háború végét is jelentheti.

Garael