Honlap:
facebook.com/officialcoexistence

A franciákra általában nem jellemző, hogy jeleskednének a metál zenei "hadszíntéren". Kivételként így hirtelen most csak a sajnos hosszú ideje inaktív Adagio és Heavenly jutnak eszembe (a mostanában népszerű Gojira érdemei elismerése mellett nem az én muzsikám). Pont ezért örültem meg annyira a Coexistence nevű progresszív formáció második lemezének, bár gyorsan hozzá kell tennem, hogy a jellegzetes francia (és magyar) Achilles-sarkat, vagyis az énekesi posztot – nem meglepő módon – egy svéd fiatalemberrel, bizonyos Carl Lindquisttel sikerült megerősíteni.

Az együttes története 2008-ban kezdődik, amikor Grégory Giraudo gitáros az interneten böngészve fölfigyelt az előbb említett svéd énekesre. Kettejük "együttéléséből" (coexistence) született azután egy négy számos EP (Carrion Comfort, 2009). A pozitív visszajelzéseken fölbátorodva leigazolták Jérémy Vannereau dobost és Florent Poulhès bőgőst, akikkel immáron rendes bandaként működve jelentették meg debütáló albumukat (Flow, 2012). Valamiért akkor még nem sikerült megragadni a képzeletemet, de az új anyag már bőven az ingerküszöböm fölött szárnyal.

Carl Lindquist hangja és dallamérzéke engem nem varázsolt el annyira, mint Grégory Giraudot, viszont a gitáros teljesítménye olyan, hogy azt figyelmen kívül hagyni, elismerés nélkül hagyni oktalanság volna. Giraudo bizony tanult és technikás hangszeres, mesteri diploma lapul a zsebében muzikológiából, ami úgy ötletes, változatos kíséretéből, mint sziporkázó szólómunkájából nyilvánvaló. Az "Everlasting Scars" emellett kifejezetten jól szól: a híres svéd Fascination Street Studiosban rögzítették Tony Lindgren (James LaBrie, Paradise Lost, Kreator, Katatonia) vezetésével.

Ez az album érdekes keveréke a régi SymphonyX-féle progresszív metálnak és a tipikusan skandináv dallamos rock/hard rock muzsikának. Talán néhány gyorsabban ható, könnyebben megjegyezhető refrén jót tett volna az anyagnak, de a harmadik, negyedik hallgatás után már kezdenek hatni a dallamok, és közel nem olyan furcsa a zenei világ, mint első hallgatásra. Elismerés illeti ezeket a srácokat, de most már elérkezett az idő, hogy az Adagio és a Heavenly is bizonyítson!

Tartuffe