Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/ArjenLucassenOfficial

Aligha lehet kérdés, hogy az Ayreon, sőt, talán Lucassen összes munkája közül a legnépszerűbb, legidőtállóbb eddig a "The Human Equation" (2004). Én mégis – a rám jellemző különutas módon – mindig a valamivel direktebb Star One lemezeket részesítettem előnyben, azon belül is a "Victims Of The Modern Age" címűt. Most azonban megéreztem valamiképpen (és a tömeges előrendelés fényében valószínűleg mások is), hogy a nyilvános szerepléstől visszavonult, innentől kizárólag zeneszerzői és produceri munkájára koncenteráló Lucassen most valami kivételessel, igazán figyelemreméltóval fog előállni. Igazam, igazunk lett...

Jó előre lelövöm a poént: a "The Human Equation"-höz méltó, azzal vetekedő anyag született, amit egy hete megbabonázva hallgatok. Természetesen nem egyszerű, azonnal ható muzsikáról van szó, így még most sem merem azt mondani, hogy a lejátszót elindítva azonnal eltölt az ismerősség, otthonosság szívet melengető érzése. Itt minden félreeső, elsőre jelentéktelennek tűnő zeg-zugot be kell járni, minden ajtó mögé benézni, minden helyiséget föltérképezni, minden apró részletet emlékezetbe vésni... és ez nem kis feladat! Lucassen eszközkészlete bámulatosan gazdag: a '70-es évek hard rockjától, a Pink Floydon, a kelta népzenén és az európai neo-progon át egészen a Dream Theaterig gyakorlatilag bármi belefér.

A tény, hogy a "The Source" most mélyen elevenembe vájta fogait azért nyilván annak is köszönhető, hogy a szokásosan megalomán stáblistát csupa olyan muzsikusokkal sikerült föltölteni, akik személyes kedvenceim, nagy hőseim: Russell Allen (SymphonyX), Mike Eriksen (Circus Maximus), Zaher Zorgati (Myrath), Nils K. Rue (Pagan's Mind), James LaBrie (Dream Theater), Tommy Karevik (Seventh Wonder), Tobias Sammet (Avantasia) stb. A gitárosok között pedig megtaláljuk Paul Gilbertet, Guthrie Govant és (Igen!!! Igen!!! Igen!!!) Marcel Coenent! Azért sietek megjegyezni, hogy Lucassen saját játéka sem elhanyagolható tényező: a fílinges, kicsit bluesos szóló a lemezt nyitó "The Day That The World Breaks Down"-ban több, mint meggyőző!

Bőven lehet szemezgetni, személyes kedvenceket keresni a dupla albumról, nekem egyértelműen mindkét korongról a nyitó tétel tetszik legjobban, a "legjobb hangszeres szóló" kategóriában pedig toronymagasan Marcel Coenen a győztes a "The Dream Dissolves" lélegzetelállító, szuperhumán gitárkölteményével. Lehetne érvelni, hogy a dupla korongos kiállítás miatt akadnak kevésbé maradandó mozzanatok a kiadványon, de a sajátos hangulat megteremtésében – én úgy érzem – itt minden egyes tételnek megvan a maga szerepe...

Tartuffe