Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

Ha abból indulsz ki, hogy a Gamma Ray két tagja által verbuvált csapat euro-powert játszik, tévedsz. Ha a "Rise And Fall" számcímre asszociálva valamiféle Helloween utánérzésre számítasz, szintén nem jó úton jársz. Ám mielőtt mint a két csapat fanja legyintenél, javaslom, hallgasd meg az albumot, mert amit a Unity produkált, az jobb, mint a Gamma Ray legutóbbi három lemeze, és a Helloweennek is kapaszkodni kell, ha összehasonlítjuk a két csapat által teremtett színvonalat. Mert igaz, nehéz kétfajta stílusban fogant albumot összehasonlítani, de – lévén a blog euro-power fan-tagja – azért megpróbáltam, és lőn: a Unity jött, látott és győzött.

Az persze nyilvánvaló volt, hogy a Kai Hansen intette ideiglenes hello(ween) okozta szünetet a Gamma Ray tagjai nem fogják tétlenül tölteni, a kérdés csak az volt, hogy kik és hogyan. Nos, a válasz gyorsan megérkezett a Unity képében, amiben Henjo Richter gitáros és Michael Ehré dobos a számomra ismeretlen Love.Might.Kill együttes vállalkozó részével, Jan Manenti énekessel, Stef Ellerhorst gitárossal, Jogi Sweers basszerrel és Sascha Onnen billentyűssel alkottak olyan egységet, ami – nos itt most nomen non est omen – a maga eklektikusságában is csodálatos dalcsokorral tudta megörvendeztetni a dallamos metal szerelmeseit.

Igen, hallgatván az albumot, az ember önkénytelenül is elmosolyodik a névválasztáson, hiszen a zeneileg bebarangolt világ egyes részeiben annyi a közös, mint Bayer Zsoltban a pacifista szellem, még szerencse, hogy az albumon uralkodó hangulatot nem a vér és főleg nem a takony uralja. A banda sokszínű arculatának  elsődleges motorja a semmiből hirtelen feltűnt, elképesztő hangú Manenti, aki orgánumában az egyik kedvencemet, a finn Aholát idézi, sőt, nem csak orgánumában, de a stílusugrándozás szeretetében is. Ahhoz azonban, hogy ez jól működjön, és ne essen darabjaira az album, kell egy olyan gitáros, aki képes egy Deep Purple ősriffből kiindulva szentimentális gitárdallamba átfutni, hogy aztán az egészből – "Redeemer" –  egy olyan könnybe lábbasztó Virgin Steele téma kerekedjen ki, amilyet maga DeFeis mester sem tudott évek óta írni.

Ami közös: a riffek miatt akár egy keményebb vonulatú power bandáról is beszélhetnénk, a "Firesign", vagy a klipnótává váló "No More Lies" fogalmazta – utóbbiért az Acceptet is dicséret illetné – szigorúság az egész lemezen átvonul, és meg is határozná az alaphangulatot, megkönnyítvén a skatulyákat szerető kritikus dolgát, ha a dallamok nem szeretnének úgy elkalandozni a stílusok sokszínűségében, mint Indiana Jones a misztikus kegytárgyak birodalmában. Szinte meghökkentő, ahogy a már említett "Firesign" echte metal indulós slágerét a HIM és a gótikus világát élő Paradise Lostot idéző "Always Just You" váltja, hogy aztán a játékos, a Gamma Ray világának attitűdjéhez talán legközelebb álló 2Close To Crazy" öntsön nyakon minket egy kis bolondos vidámkodással.

A dallamérzékenység tehát elsőrangú, és csak azért nem említem a Sunset Strip csapatait is, mert a Unity hangulatvezetésében szinte mindig van egy csöppnyi szemlélődésre hajlamos melankólia, amitől egyes pillanataiban talán az AOR-ba öntött Evergrey is eszünkbe juthatna, már ha nagyon akarnánk. (Ezért talán kell is egy-két hallgatás, hogy igazán elkapja az ember a fonalat.) Ez a fajta stíluscsapongás persze lehet, hogy nem koncepcionális – sőt, egy első albumát kiadó projekt esetében biztos nem, bár az lenne igazán tökös attitűd, ha egy amolyan zenei "Így játszotok Ti” jellegű tehetség-mutogatás lett volna a kiindulópont – de tudjátok mit, én egyenesen örülök ennek, hiszen így telik meg izgalommal ez a kaméleon album, ahol sohasem tudod, milyen színét fogja mutatni egy-egy újabb szerzeménynél a csapat.

Biztos vagyok benne, hogy vannak, akiket elriaszt majd az egységes állásfoglalás hiánya, és bátortalan útkeresésnek fogják vélni a végeredményt, de erre térjünk vissza a következő album idején, ami minden bizonnyal el fogja dönteni, kinek is volt igaza.

Garael