Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.galderia.net

A franciák idén másodszor lepnek meg, ami immáron nem szokatlan, hiszen tavaly az éves listám fő meglepetését  –  az első hellyel együtt, az egyáltalán nem rémálomnak bizonyuló Nightmare-nek köszönhetően – is a franciák szolgáltatták, és valószínűleg idén is hasonló helyzet fog előállni az Adagio révén. Nos, jelen csapat nem  olyan nehézsúlyú versenyző, mint említett társai; abban a könnyed, melodikus bajnokságban játszik, ahol a Helloween tökfejei és a Gamma Ray szörnye barátságosan piálhatják a Bordeaux-i vöröst a dallamos metal egyéb, idén jelentős eredményeket produkáló társaival – lásd és halld a Cromonicot és a The Unity-t!

Sorolhatnánk a csapatot a mostanában felfutó ágon lévő "happy metal" képviselői közé is, és ha meghallgatod a "Blue Aura"-t, akkor egyet is érthetnél velem, de egyet mondok és kettő lesz belőle: a fiúk esetében bánjunk csínján a kategorizálással – bármennyire is jó kedvet teremtenek –, mert annál többrétűbb zenét vidámkodnak össze, mintsem hogy elintézhetőek lennének egy kézlegyintéses vigyorgással. Jóllehet letagadhatatlan a német  és svéd power metal hatása, a fiúk franciás könnyedséggel gömbölyítik a szögletest, így azt is megtehetik, hogy a masírozós indulókból meghökkentő módon csapjanak át amolyan Meat Loaf-féle lírába, ami lehet, hogy emeli a giccsfaktort, de azért nem olyan magasra, hogy elérjük vele az ízléstelenség értékeit. (A feldolgozott történet byte-ra sem érdemes, az immár negyedik albumát megalkotó csapat folytatásokban közli ezt a sztori-rettenetet.)

Ráadásul a franciák nagyon értik a dallamteremtés csínját-bínját, így igazából töltelékről nem is beszélhetünk, hacsak az utolsó – szar poénnak elsült – szerzeményt nem tekintjük annak, ami önmagában még remek euro-galopp lenne, ha az alápakolt szinti hangzás nem a kilencvenes évek eleji techno-klubok hangulatát varázsolnák a fülembe, amitől még én is meghökkenek, pedig kedvenc könyvem Ráth-Végh Istvántól az Emberi butaság, ami megfelelő edzettséggel ruházott fel jelenünk közállapotainak elviseléséhez is. Nem tudom, hogy a lemez közepére elhelyezett lírát miért éppen 20 évvel ezelőtti ruhába kellett öltöztetni, de hát a divatvilág termelt ki magából nagyobb hülyeségeket is (olvasd csak el az előbb említett könyvet!).

Mindenesetre meg tudom bocsátani ezt a kis botlást, ami szerencsére nem ordas pofára esés, mert akik olyan, kiváló, kórusokkal támogatott, fülbemászó himnuszokat tudnak írni, mint a "Return Of The Cosmic Man" – aminek hallatán Tobias Sammet, vagy a régi ereje teljében lévő Sonata Arctica tagjai és elismerően csettintenének – azok el-e(l)lejthetnek egy-egy rosszabbul sikerült poént – a többi jól sikerült társ elcipeli a hátán ezt is.

Végezetül: nem lenne francia a zenekar, ha nem kedveznének amúgy franciás könnyedséggel kicsit a metaltól ódzkodó barátnőknek is. A "Pilgrim Of Love" igazi tábortüzes, együtténekeltetős fél-akusztikus sláger, amivel a nyolcvanas években az MTV-n bérelt helyet lehetett volna szerezni egy Bon Jovi és egy Guns N' Roses lassú között, bár hallván, hogy ma miket hallgatnak a hölgyek – sokat jártam strandra, ahol néha ezerrel bömböltetik a fül-alávalót  –, nem vagyok benne biztos, hogy nem leszünk-e ódivatúak a dallal a zenei udvarlásban.

A nyári uborkaszezon végén kellemes meglepetés a Galderia albuma, és ne rettentsen el senkit a borzasztó borító: a tartalom nem az, amit a külcsínből sejtenénk, legalábbis ami az élvezeti értéket illeti, fogjon hát bátran bárki neki, aki a happyből nem az ökörködést szereti.

Garael

Mentés