Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.exit-eden.com

Csodálkozom, hogy a Northern Kings – tudjátok, a négy északi metalénekes a popdalok "metalos" feldolgozásával – női változata még csak most született meg, hiába, a genderizmus úgy látszik, csak késve jut el  a popból a metalba, bár ha azt nézzük, hogy a nőiesség itt a giccs határáig hangsúlyozott és lényegi elemét jelenti a lemeznek, akkor inkább befogom a számat.

Megmondom őszintén, a női szimfonikus metal nem éppen a szívem vagy fülem – egyéb szervről szemérmesen hallgatok – csücske, de pontosabban fogalmazva nem is a stílussal van gondom, hanem a klasszikus  vagy operaénekesi hanggal – e kettőt gyakran keverik –, mert akármilyen jó dalokat hallgatok, egy idő után egysíkúnak találom az előadást. Hiába, úgy látszik, még nem értem el a zenei műveltség azon szintjére, ahol az árnyalatokat is értékelni tudom, ezért bocsásson meg a kedves olvasó.

Itt van hát négy díva, akiket többé-kevésbé ismer a stílust kedvelő hallgató, még akkor is, ha az arche-típust megtestesítő Tarja nincs köztük. Amanda Sommerville elsősorban Kiske sidekick-jeként, Clémentine Delauney a Visions Of Atlantys és a Serenity, Marina La Torraca pedig az Avantasia énekesnőjeként alkotják a "female vocal" B válogatottat, hozzájuk új névként a számomra ismeretlen Anna Brunner csatlakozott, akinek adottságai bőven lehetővé teszik, hogy amolyan negyedik testőrként elfenekelje a férfiakat.

Sajnos az átdolgozott szerzeményekből nem sokat ismerek, a lényeg azonban lejött azokból is, amiket hallottam már eredetiben is:  a jó dalok általában itt is jó dalok, a rossz dalok pedig ugyanúgy nem képesek felkelteni az érdeklődésemet, mintha r n' b-be oltott hölgyek hajlítgatnák amerikai módra a hangjukat, bősz csípőrángatás közepette. A lemezzel igazából az a bajom, hogy a kiválasztott dalok listája ugyan a pop több alstílusából lett összeválogatva, az átdolgozások ugyanazt a szokásos szimfo-bombasztikus körítést kapták, amit az anyacsapatoknál tapasztaltam – legfeljebb megerősítettek abbéli meggyőződésemben, hogy a pop és a metal gyakran csak a hangszerelésben különböznek egymástól. Mennyivel jobb lett volna hát, ha klasszikusok diszkóritmusban élmény helyett újragondolásokat kapunk, hiszen a metalnak is van annyi ága, hogy győzze az ember nyilvántartani. Rendben, a koncepció nem ez volt, de mennyivel izgalmasabb lett volna, ha a sztenderd megoldások helyett engednek a kísérletező szellemnek, és a Nightmare soraiban megjelenő Magali Luyten példáján nekibuzdulva, egy-két szerzeményben megvalósították volna a női body-builderek álmát: muzikális izmozásban utolérni  a tesztoszterontól duzzadó férfi mezőnyt. Nem, kérem, maradt a habos, csipkés, giccsszerű világ, ahol az énekesnők divatmodell módjára szendelegnek a popos – majdnem azt írtam, popsis, de hát mégiscsak hölgyekről van szó – dallamok között, melyekből így is kiemelkedik a nyitó Depeche Mode sláger  és a Bonnie Tyler-féle "Total Eclipse", a Bond betétdal "Skyfall"-t és Madonna agyonfeldolgozott "Frozen"-jét pedig azért nem említem – holott kiváló darabok –, mert momentán rosszabbak lettek, mint az eredetiek.

Nem tudom, hogy a popdalokat szerető barátnő hogyan fogadná a metal énekesnők által prezentált produktumot, félek tőle, hogy maradna inkább a megszokott "igazinál", így aztán nem biztos, hogy tökéletesen meg tudnám fogalmazni a lemez értelmét. Annak azonban, akinek tetszik, talán sikerülni fog, kívánom, hogy töltsön kellemes szűk egy órát négy csinos hölgy társaságában.

Garael

Mentés