Medianysos-5: Karl May: Winnetou (regény)
Ha úgy gondolod, hogy az univerzum építésben és a franchise teremtésben a DC, a Marvel, esetleg Lucas jelentik a pionírokat, akkor nagyot tévedsz: Karl May már a század elején olyan, a valósághoz nem sok kötődéssel bíró saját világot – az elképzelt és romantizált vadnyugatot – épített ki regényeiben, melyekben a főhősök, sőt, a mellékszereplők is saját regényt – eredettörténetet – kaptak, és jóllehet, a franchise az író életében – annál inkább később – nem tárgyiasult, iparosodott termékekben nyilvánult meg, a különböző európai alapítású vadnyugati showk, cirkuszok, aztán később a szocialista western-filmipar bőven kihasználták a karakterekben rejlő pénzteremtés lehetőségeit. (Jómagam a '70-es években még nem fénykardokkal és lézervetőkkel, hanem indián fejdíszben, esetleg "kovboj" kalapban, dupla pisztolytartóval (szigorúan Mexico-feliratú övcsattal), vagy játék tomahawkkal játszottam el barátaimmal a kitalált indián történeteket, fellelkesülvén a jugoszláv vagy NDK indián-filmek, később a Winnetou regények történésein.)
Karl May – akinek életéből is fordulatos filmet lehetne forgatni – nem volt éppen mintapolgár, az írásra is egy börtönlelkész vette rá, mikor stiklijeiért éppen a hűvösön csücsült. A zűrös életkezdet gyökerei talán gyermekkorára vezethetők vissza, amelyben a keménykezű apa nem makarenkói pofonokkal, hanem beáztatott kötelekkel próbálta a fiát a 'helyes útra' terelni, sőt, büntetéséként egész könyveket kellett lemásolni a magaviseletében meg-megbicsakló ifjúnak – ez utóbbi szankció mondjuk valószínűleg jótékonyan hatott később a különböző írói eszközök és stiláris árnyalatok felfedezésében.
Bár az író regényfolyamaiban a Szaharát és Közel-Keletet bejáró Kara Ben Nemsi is legendás hőssé vált, legismertebb regényalakja a Rousseau-i értelemben vett nemes vadember, Winnetou, illetve az író tulajdonképpeni idealizált alteregója, Old Shatterhand. (Szegény Shatterhand, gyermekként a szocialista Magyarországon nem sokan lehettek, akik helyesen ki tudták volna mondani a nevet – hasonlóan Luke Skywalkerhez –, így aztán maradt a jó öreg fonetikus kiejtés, ami annyira rögzült, hogy néha még most is így jön a nyelvemre.)
Az író fantasztikus képzeletét dicséri, hogy igazából csak meglett korára – túl a legtöbb regényén – jutott el Amerikába, akkor is csak Buffalloig (New York Állam), de csalódva az általa elképzelt világ és a valóság közti különbségben, inkább az előbbit választotta, és nem folytatta tovább útját: számára a Buffalo Bill-féle vadnyugat jelentette az ihletet, nem az iparosodó és az indiánokat rezervátumba kényszerítő ország, ahol egyre kevesebb szabad teret adtak a végtelen pusztáknak és a felfedezetlen területeknek, ahol bármi megtörténhet – még az is, amit az író képzel el.
Nem mondom, hogy Shatterhand alakjában nem nyilvánul meg némi übermensch elmélet, de May dicséretére legyen mondva, Winnetou legalább annyira nemes és tisztaszívű, mint német társa, bár a legyőzhetetlenség elsődleges értéke azért Shatterhandnek jutott, és Winnetou nevelésében is egy fehér embernek – Kleki Petra – jutott a főszerep, akinek hősünk európai értékek szerinti tiszta jellemét köszönheti. Nem tudom, hogy a Winnetou könyvek – amelyeknek igazából Shatterhand és nem az indián volt a fő összekötője – milyen szerkesztésben jelentek meg először. Én abban a kiadásban olvastam, ahol az eredettörténeten kívül Old Firehand és Old Death története elevenedett meg. (Ez utóbbi kissé kilóg a többi rész közül a maga moralizáló komorságával, annak idején nem is tetszett annyira, aztán később megtaláltam benne azokat az értékeket, amelyek megértéséhez kevés volt 10 életév.)
May, mint írtam, nem ragadt le a két főszereplő történeteinek ecsetelésénél, számtalan emlékezetes mellékszereplő életét, viselkedését, külön cselekményszálat alkotó kalandjait ismerhetjük meg; s jóllehet természetesen jellemfejlődés ábrázolásáról nem beszélhetünk – az maradjon mondjuk a realista regények eszköze –, a felvázolt arche-típusok azért viszonylag részletes rendszerét adják az egyes emberi jellemtípusoknak. (Ezen megállapítás inkább a pozitív szereplők estében áll fenn, a gonoszak egyformán gonoszak, gyávák és erőszakoskodók, legalábbis addig, míg el nem nyerik méltó büntetésüket.) Azt azért hozzá kell tenni, hogy a nagy "vetélytárs", Cooper irodalmiságát nem érik el a May könyvek, de a művészi tartalom méricskélése azt hiszem, nagyon távol áll a két író elképzeléseitől.
A jó és a rossz közvetlen szembeállítása, a fekete-fehér ábrázolás persze elsősorban a kamaszléleknek tetszhet, aminek szüksége van hősökre. Azonosulva a hősökkel a rossz legyőzésének sikerélményében, a vallásos May többé-kevésbé a Biblia példázatait is bemutatta regényeiben. Nem véletlen, hogy az eredeti kiadásban Winnetou halála előtt – mondjuk meg, eléggé valószínűtlen módon, hiszen teológiai szál nincs a könyvben – megtért és utolsó szavaival keresztény mivoltát ecseteli. Jellemző módon ez utóbbi momentum a szocialista korszak fordításaiból kimaradt, de úgy gondolom, hogy talán jobb is: a főhős jellemében egyébként is az abszolút jót testesíti meg, amihez felesleges hozzátenni egy, a kontextusba nem illő mesterkélt fordulatot. (Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik úgy gondolják, ezzel kerül korona a főhős jellemének kiemelkedő mivoltára.)
Sajnálom, hogy a mai ifjúság életéből már kimaradnak ezek a történetek, bár a szuperhősök valahol egy modernizált formában Winnetou és társainak örökösei – kár, hogy az olvasásra már kevésbé kényszerítik úgy a fiatalokat, mint May regényeinek többezer oldala.
Garael
