Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

Magic! Ha a szó jelentését, kiejtését, eléneklését kellene tanítanom valakinek, minden bizonnyal - komolyan - lejátszanám neki a Serious Black új lemezét, mivel ha jól számoltan, tizennyolc alkalommal énekli, suttogja, susogja, kiáltja breed el a csodát, kár, hogy ez csak a hangalakban nyilvánul meg, és nem az album színvonalában, bár az érzéseim eléggé ambivalensek ahhoz, hogy kissé elbátortalanodjak a sommás ítéletben.  Nem csoda, hiszen, ha azt nézzük, hogy az első lemez viszonylagos poweréből minden arra utaló jel kikopott, és az útirány egyértelműen a kommersz felé lett kijelölve, akkor összehúzom a szemöldököm, ha viszont ettől elvonatkoztatok, akkor egy kellemes dallamokat prezentáló, az AOR-t és hard rockot metalos környezetbe helyező albumot kell jellemeznem, amiben legfeljebb – és ez azért nagy szó – breed stílusidegen erőlködését muszáj kiemelnem, mint egyértelmű negatívumot. Igen, és lám, nem szakadt rám a mennyezet a kijelentést leírván, valószínűleg azért, mert hallotta a gonoszkás műnevetést, amit hősünk többször is nekiereszt – amit nem igazán kellene erőltetni...

Grapow és Stauch távozásával már az ezt megelőző lemezen is megfigyelhető volt az a tendencia, ami remélhetőleg most csúcsosodott ki, vagyis a fiúk nem marcona riffeket, indulós refréneket, pattogós, fejletépő, szaggatott ritmizálást és gyomorpufogtató groove-okat akarnak szikár skandináv jellegű powerré gyúrni: céljuk egy olyan dallamos metal stílus kialakítása, amiben a heavy instrumentális alapokon hard rock – vagy egyenesen AOR – dallamok viszik el a hátukon a cipelni valót. Az tehát, aki breed eddigi munkásságából indul ki, és ehhez mért ostorcsapásokra vágyik, az minden bizonnyal csalódni fog, de az is, aki úgy gondolja, hogy az énekes hangja minden stílusra alkalmas. Hát nem, breed ebben a környezetben, ahová egy selymesebb, melegebb tónusú orgánum kellene, érezhetően erőlködik, és az érzelmi árnyalatokat hangjának visszafogásával igyekszik plasztikussá tenni – ami inkább erőtlenséget sugall, mintsem sokszínűséget. Emellett még mindig úgy érzem, hogy a fiúk nem igazán tudták eldönteni, hol állapodjanak meg:  a csilingelő dallamok és a zakatoló euro-metal ritmizálás valahogy nem passzol össze, és ami esetleg a Kamelotnak, vagy többé kevésbé az Eden’s Curse-nak sikerült – bár nekik is a kommersz felé fordulással - , az itt nem igazán működik – pedig van mágia bőven - , illetve de, csak nem olyan meggyőzően, és persze  mindenfajta progressziótól mentesen. (Érdekes módon a skandináv glam bandáknak jól áll a keménykedés, pedig a heavy kiállás és a glam életérzés – mert az nem pusztán zene, ugyebár – eléggé távol áll egymástól.)

Amibe nem tudok belekötni, azok a dallamok, és ha ezeket egy AOR énekes a releváns hangszereléssel énekli fel, minden bizonnyal tapsolok, mert a dalokban megbúvó nyálasság érzelmi túlburjánzás ott a stílus része, és nyilván az hallgatja, aki erre vágyik, én azonban nem tartozom közéjük. Így viszont két szék között a pad alá esek, mert sem ezt nem kapok, sem azt, és jóllehet abszolút nem vagyok ellensége a hatásvadász és populáris dallamoknak – sőt! – most valahogy mégis becsapva érzem magam. Az persze lehet, ha sikerül elhagynom azt a kiindulópontként szolgáló attitűdöt , hogy ez nem egy power – sőt, néha heavy -  metal banda, akkor más füllel fogom hallgatni a csapat aktuális munkáit, de most még meg kell emésztenem, hogy ez a breed nem az a breed, és ez a zene nem az a zene, amire vártam. Ebben az esetben pedig  minden bizonnyal dicsérő szavakat fogok leírni, amihez nem kell semmifajta mágia, mert a Serious Black természetesen egy jó csapat, főleg mágikus támogatással.

Ui: Aki azonban a metal-közeli stílusokban ezt a szintetizátor hangszínt használja, azonnal hagyja el a termet!

Garael