Kiadó:
Prosthetic Records

Honlapok:
www.martyfriedman.com
facebook.com/martyfriedman.official

A blogon már többen jelezték hozzászólásban, hogy az idei Friedman anyag beszaratós, mind dalok, mind produkciós (Jens Bogren keverte az anyagot, a hangmérnök pedig Paul Fig volt) szempontból, ami azt bizonyítja, hogy olvasóink bár kevesen vannak, de annál vájtabb füllel rendelkeznek.

Merthogy ez így van. Az egyik legjobb Friedman lemez készült el, a legutóbbi, 2014-es "Inferno" el-elborult, klasszikus dalszerkezeteket felrúgó, összességében meglehetősen agyament (de ettől függetlenül is zseni) zenei kalandja után most sokkal inkább megjegyezhető dalokban és simogatóbb melódiákban gondolkodott, ami befogadhatóbbá és ennek köszönhetően kétség kívül szerethetőbbé is tette a végeredményt; még azzal együtt is, hogy művészi szabadságát érezhetően most sem korlátozták stílusbeli megkötések, bármiféle elvi szabályok. Az egyetlen énekes daltól eltekintve végig instrumentális anyagon az elképesztő riffelés és szólóorgia mellett szaxofon, hegedű, cselló, zongora (utóbbi különösen bravúros végig a lemezen) bárhol, bármikor felbukkanhat, és a metal elviekben szigorú kánonja sem zárja ki nála, hogy akár egy kis ad hoc zongorás latinnal rukkoljon elő, ha a kompozíció szerinte megkívánja.

Nekem fura, hogy a zenei ízlésben hozzám meglehetősen közel álló Tartuffe elismeri ugyan, de nem igazán rajongója a mentalitásában mára csaknem teljesen japánná lett gitárosnak, miközben képes leborulni egy minden (játéktechnikai) szempontból tökéletesen játszó, de egyetlen hangból azért nem feltétlen felismerhető progger gityós előtt (pl. Marcel Coenen). Ez azért jutott eszembe, mert a lemezt hallgatva számtalanszor éreztem, hogy mekkora ajándék, ha valaki ennyire saját útját járja, ennyire senki máshoz nem hasonló módon szólaltatja meg a hangszerét. Ha pedig az egyéniség és egyedi hangszerkezelés ilyen csodálatos, sőt tényleg szívbemarkoló dallamokon, kompozíciókon keresztül tör utat, annál számomra a zeneművészetben nem történhet jobb és több.

A kiválóan teljesítő ismertebb (pl. Gregg Bisonnette) és kevésbé ismert (japán) zenésztársak mellett vendégek most is vannak, de nem miattuk lett a végeredmény ennyire pazar, bár azt kár lenne elhallgatni, hogy a futtatott tinicsapatnak kikiáltott Black Veil Brides gitárosának (Jinxx) hegedűjátéka nem arról árulkodik, hogy nem a zenei tudással alapozta meg a csapat a sikerét.

Alaphelyzetben nem ijedek meg attól, ha zenéről kell írnom, bár a számonkénti szemezgetést mindig is utáltam, az eddigieken túl most nem sokat tudok elmondani, csak annyit, hogy aki alapvetően szereti a gitáros zenei világát, libabőr-keltő nyújtásait, bátran vegye meg a CD-t (én már megtettem, naná!), mert ez a muzsika kortalan, az örökkévalóságnak szól, hosszú évek múlva is elő lehet kapni és újra és újra rácsodálkozni. Nehezen tudom elképzelni, sőt egyenesen ki is zárom annak lehetőségét, hogy az év végi listámon ne dobogós helyen végezzen az Adagio-val együtt.

 Túrisas

Mentés

Mentés

Mentés