Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.thresh.net
facebook.com/threshold

Halovány lövésem sincs, hogy mi történt a Threshold háza táján. Valamiért kitették az Andy McDermott halála után igazolt (és egyébként kiválóan teljesítő) régi-új énekesüket, Damian Wilsont, de nagyjából ezzel egy időben a másodgitáros Pete Morten is búcsút intett nekik. Az egész azért furcsa, mert idén tavaszra már biztosan javarészt készen állt a dupla CDs új nagylemez anyaga, ők mégis úgy döntöttek, hogy az éneksávokat egy másik régi-új énekessel, Glynn Morgannel rögzítik, aki annak idején, 1994-ben, a "Psychedelicatessen" albumon kapott epizódszerepet a Groom-West szerzőpárostól.

Aki az új frontembertől és a szokatlan, közel másfél órás játékhossztól alapvető változásokat várt, vajmi keveset tud a csapatról, hiszen nekik már az első lemezeken is kiforrott stílusuk és hangzásuk volt, amitől soha, semmilyen körülmények hatására sem tántorodtak el – kivívva ezzel az értő, valóban szakmai fülek elismerését és az újrahasznosított műanyag bizniszben utazó zeneipar totál közönyét. Szerintem McDermott halála miatt kicsit megbicsaklott a zenekar lendülete (ma is azt gondolom, hogy a vele készült ucsó anyag, a "Dead Reckoning" volt pályafutásuk csúcspontja), de a később Wilsonnal készített két album (March Of Progress, For The Journey) sem volt színvonaltalan – a kicsit direktebb, populárisabb hangvétel ellenére sem.

Glynn Morgan csatlakozásával mégis egy új fejezet kezdődött a Threshold életében, mert hangjával, stílusával az együttes dalai most egy új tónust kaptak (amit néhány rajongónak még azért szokni kell). Nekem úgy tűnik, hogy a csapat – a saját eszközkészlet szigorú megtartása mellett – készakarva törekedett egyfajta megújulásra, méghozzá a progresszió szellemében. A dalok most sokkal hosszabbak, összetettebbek, "rakoncátlanabbak" lettek; mintha tudatosan elutasítottak volna mindenféle produceri kontrollt, stúdióguru által javasolt tömörséget.

A nóták jobbára bő lére vannak eresztve, ami miatt sokszor az a hallgató érzése, hogy az anyag csapongó, illetve túl terjengős, de valamiért mégis működik a dolog: egyszerűen csak másként kell hozzáállni, mint közvetlen elődeihez. Nem kizárt, hogy egy szűkebb mederbe terelt változat, egy lényegretörőbb, nagyjából 60 perces kivonat hatásosabb lett volna (kb. olyan tételekkel, mint a klipes "Small Dark Lines"), de ez a lemez nem a villámháború szellemében fogant, hanem a késleltető, kiváró harcászat taktikáját követi. Kell hozzá némi türelem, megértés, kitartás, de végül minden ellenállás értelmetlen.

Ebben a pillanatban még nem tudom megmondani, hogy a "Legends Of The Shires" hol fog végezni az év végi összesítésben. Gyanítom, hogy előkelő helyet harcol majd ki magának a toplistán, de addig még sok-sok órát (egy-egy alkalommal kb. másfelet) kell kettesben töltenünk.

Tartuffe

Mentés