Kiadó:
Warner Music Group

Honlap:
www.galneryusyumacher.com

Japán a végletek országa, ahol az emberekben együtt él a vallási és társadalmi alapú tradíció az európai értékrend szerinti infantilizmussal és extremizmussal – de ez úgy gondolom, így helyes. A japán művészetből ennél fogva bármi ki- és elsülhet – most gondoljon mindenki a saját maga által preferált aspektusra, így aztán sosem tudhatja az ember, hogy egy szigetországi filmnél vér, vagy más valami fog csorogni a képernyőről.

A zene is tartogathat meglepetést, hiszen ott, ahol 9 éves kislányok billegetik magukat iskolai egyenruhában (amit kapásból tiltanának be Európában a bűntől terhelt világunkban kiváltandó érzések miatt – jogosan) miközben dübörög alattuk az extremizált horror-metal, minden megtörténhet, és meg is történik: transzvesztita jellegű énekesek bújnak szoknyába – amire egy egész zenei stílus épült –, manga rajzfilmek rockosított verziói tarolják a slágerlistákat, és még mindig csúcsra járatott a japán beat-zene, aminek világáról azok kaptak ízelítőt, akik látták a Liza, a rókatündér c. magyar filmet. (Akik nem, nyugodjanak meg, képzeljék el a magyar hetvenes évek tánczenéjében karamellizált dallamcsokrot, a távol-keleti eltúlzott előadói gesztusokkal és a japán nyelv szokatlan hangzásával tálalva – mindezt fejhangú prezentációval: elképzeltétek? Nem akarjátok? Igazatok van!)

Nos, azért nem minden ilyen végletes, hiszen a neoklasszikus metal még akkor is képes volt Japánban tömegeket vonzani és isteneket teremteni – a mai japánok viszonylag türelmesek minden vallással szemben, nem úgy, mint régen – mikor Európában és Amerikában dühöngött a grunge és punk rock, látens burokba kényszerítve az addig népszerű bandákat, és hát ez mindenképpen dicséretes. Nem csoda, ha a bálványozott "gajdzsin" előadók kitermelték a maguk Japán verzióját is, melyekből a leghíresebb a Loudness – bár kicsit más stílusban –, illetve a most recenzált Galneryus.

Mi is jellemző a csapat zenéjére? Könnyű dolgom van, mert elég két főnevet leírnom: virga és szirup. Képzeld el hát a Dragonforce burleszk-metalját a leggeilebb – van ilyen szó? –  tánczenei dallamokkal, és máris pontos képet kaphatsz, miről és hogyan szólnak a fiúk (bár ez a japán zenészeknél nem mindig egyértelmű). Most persze mosolyogsz, de ha mögé nézünk az alapvetően gyerekesnek tűnő dallamoknak – amire az énekes Mickey egér-szerű hangja is rásegít –, akkor komoly technikai felkészültséggel találkozhatunk, amiben – hallván a gitár- és dobmunkát – nem csodálkoznék, ha genetikailag módosított 12 ujjú zenész lenne a ludas.

Jelen lemez nem lóg ki a sorból, aki hallott már egy Galneryus lemezt, az kis túlzással mindet hallotta – legalábbis nem fog meghökkenni az album egyetlen mozzanatán sem. Természetesen nem tagadják meg magukat a zenészek, mert ha másként nem is, de a lemez végére biggyesztett három, majd tíz perces szerzeménnyel csak mutatnak egy nagy fityiszt a sablonoknak, még akkor is, ha a sablonok sablonját – mert ilyen is van – már rég megalkották a Love Story jellegű filmek zenéjének – ha jól emlékszem pl. Vladimir Kozma – szerzői. Minden adott tehát ahhoz, hogy ha sírni akarsz, sírj a felgerjesztett érzelmi viharoktól, vagy hogy léggitározzál a legnagyobb arpeggio-bűvészek stílusában, de azon sem csodálkozom, ha lesznek olyanok, akik pár harapás után rá sem fognak tudni nézni (hallani) erre a túl édes melódia-mázra. Nekik vigasztalásként ajánlom a szusit, egy kis szakéval leöntve.

Garael

Mentés