Revolution Saints: Light In The Dark (2017)
Kiadó:
Frontiers
Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints
Azt szokták mondani, az internet nem felejt. Ehhez képest az emberek – úgy tűnik – elég gyorsan túlléptek Deen Castronovo kokaingőzös családi erőszakoskodásán. Amikor a 2015-ös bemutatkozó lemez végül csak fölküzdötte magát a 15-ös toplistám utolsó helyére, azt írtam: "Sajnos Deen Castronovo védhetetlen ámokfutása után aligha számíthatunk folytatásra." Szerencsére nem lett igazam: szerencsére, mert Castronovo bocsánatot kért, bevonult egy elvonóra és rendbe szedte az életét (ennek mementója a szentírási idézettel megfejelt "Freedom"), szerencsére, mert ezzel látványos példáját kaptuk a bűnbánat és a bűnbocsánat életformáló erejének, és nem utolsó sorban, szerencsére, mert így kezünkben tarthatjuk a második Revolution Saints albumot.
Azért mielőtt fenenagy keresztény érzelgéssel vádolnak meg, gyorsan megjegyzem: ha van egy kis vér a Shakra és az AFM kiadó pucájában, tuti beperlik a Forradalmi Szenteket Serafino Peruginóval és Alessandro Del Vecchióval együtt: az album borítója ugyanis ordas nagy lopás (csak meg kell nézni a Shakra tavalyi "High Noon" című lemezének borítóját)! Persze lehet, hogy a svájci rockerek és kiadójuk tudatosan nem csinálnak ebből ügyet, hiszen a végén még kapnának egy idézést a Rushtól, akik már 1975-ben előálltak ezzel a tematikával (Fly By Night). Nil sub sole novum – nincs új a nap alatt, idézhetnénk mi is a Szentírást (Préd 1,10).
Egyébként nem is a külcsínnel van gond elsősorban, hanem a belbeccsel. Az első album egy kellemes, dögös Journey utánérzés volt, bár talán már ott is több volt a lírai hangulat a kelleténél. A "Light In The Dark" még lassabbra sikeredett, a lemezt indító, klipes nótát leszámítva pedig az a jóleső Journey érzés is hiányzik. Ez a projekt is beállni látszik a Frontiers cizellált középszerének hosszú, tömött sorába. Innen (ahol mi állunk) már egész világosan látszik, hogy a házi zeneszerzők: Alessandro Del Vecchio, Erik Mårtensson és Magnus Karlsson nem mindenhatók – úgy látszik, Nápolyban ez még nem tűnt föl senkinek.
Már most látom, hogy ez a lemez – akárhogy is kapaszkodik – nem fog fölférni az idei toplistámra. Nem állítom, hogy nincsenek rajta szép pillanatok, elsősorban Doug Aldrich teljesítménye szenzációs, pedig ez nem is igazán az ő világa. Biztos akadnak majd olyanok, akik soraimat olvasva csak legyintenek, és azt mondják: mit kekeckedik ez a senkiházi, hiszen az RS éppen most kezd saját hangjára találni!? Lehet, hogy nekik van igazuk, csak éppen ez a "saját " hang engem erősen emlékeztet gyakorlatilag mindenre, amiben Del Vecchiónak dalszerzőként, producerként valaha is benne volt a keze.
Tartuffe
