Jag Panzer: The Deviant Chord (2017)

jag_panzer.jpg
Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.jagpanzer.com

True metal körökben szokás a Jag Panzert amolyan szent tehénként kezelni, nos, hasonlóan Moldovához – de hozzá nem felérhetően – tehenet fogok vágni: a kultikus státuszt még megértem, a feltétel nélküli, hibátlanná nyilvánított diszkográfiát nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne a többségnek lenne igaza – nem vagyok az a sofőr, aki szembe megy a forgalommal –, pusztán a szubjektum ilyenekre is képes: nagyobb gondot is okozott a történelemben az emberi tévedés, mint az én ebbéli botlásom.

Ami viszont tény: a csapat énekese és gitárosa a stílus megkerülhetetlen kiválóságai, még akkor is, ha jelen albumon – paradox módon – éppen  a technikai virtuozitás von le valamennyit az élvezeti értékből, de erről később. A Jag Panzer sosem tartozott a stílus thrashez közel álló képviselőihez, és jóllehet, a fanok fejében elsősorban az amerikai power klub illusztris tagjaként szerepel, igazából mindig is heavy metalt játszottak, jó adag európai ízzel, még akkor is, ha a dallam- és riffvilág egyértelműen érezteti, hogy Panzerék nevük ellenére az óvilágban jöttek le a futószalagról. Talán ezért is van az, hogy – a bevezető ellenére – a Savatage után, ami szintén komplexebb stílusmegjelölést igényel, talán a legkedveltebb US-power csapatom. Bárcsak a mi T-74-eseink lennének olyan kiváló állapotban, mint ezek a zenei harci szekerek, akiknek koruk ellenére nincs miért szégyenkezniük, már ami a csapásmérő képességet illeti – nem a thrash értelmében! (Bár az utóbbi években az illetékesek hol úgy döntöttek, kivonják a hadrendből, hol a maradás mellett tették le voksukat – szerencsénkre az utóbbi javára, így Briody-ék nagyon helyesen tovább zenélnek.)

Nem véletlenül írtam a jó formáról, mert talán az évtized legjobb Jag Panzer albuma született meg – és jöjjön ismét a szubjektív megállapítás! – köszönhetően a dallamok előretörésének és a hangnem változatosságának, amibe bőven belefér még a romantikus érzelgés is. Lehet, ha iszom még egy felest, azt a szót is leírom, hogy szinte kommersz megoldások is előkerültek – ami true birodalomban halálos bűn –, köszönhetően a kissé hatásvadász, ám megadallamos, egyébként parádésan átdolgozott ír folkdalnak, a "Foggy Dew"-nak, amit csak akkor lehetne überelni, ha a Falconer adná elő Mathias énekével: bár Harry Conklin rendkívüli énekes, neki elsősorban a fémes kiállások állnak jól, az ilyen jellegű érzelmi tolmácsolást kollégája, esetleg Patrik Johansson jobban meg tudná oldani. Az, hogy óvatosan bánjunk azért a "puha" jelzőkkel, mindenekelőtt a Tafolla-Briody gitárpárosnak köszönhető, akik nem hagyják feledni, hogy itt bizony metal-birodalomban járunk, és a szólók az átlagos középtempónak is megadják azt a lendületet, amit egy ilyen nagy rakás vastól elvár az ember. Ennek ellenére úgy gondolom, a szólógitáros bármennyire is virtuóz, egyszerűen szétvirgázza a dallamokat, melyek néha szinte könyörögnek a lineáris vonalvezetésért: a gitár ebben az esetben nem sír, hanem hisztérikusan zokog, kiabál, üvöltözik – ami lehet művészi, de legfeljebb egy hangszer-pszichiáter fogja élvezni, az is csak a szakmai szempontok miatt.

Szerény véleményem persze nem rettentsen el senkit az albumtól, amely – ismétlem –, a csapat egyik csúcsalkotása, és ez nagy szó, tekintve a most már énáltalam is megérdemeltnek tartott tehén-transzformációt.

 Garael

Mentés

Mentés

Címkék: lemezkritika