Kiadó:
Universal Music

Honlap:
www.diabloswing.com

A Diablo Swing Orchestra idei lemeze úgy kerülte el a figyelmemet, ahogy egyszeri politikusnak az adóbevallás – pedig a színtér avantgard (!) üdvöskéjének minden jelentkezése élményszámba megy. A csapat egyébként maga a metal dadaista képviselője, csak míg a dadaizmus a művészettörténet egyik legnagyobb blöffje volt – aminek táptalaja az emberi hülyeség –, addig a swingerek által megvalósított világ igenis értékkel-teli – de ha nem, akkor is mindenképpen szórakoztató. S hogy mi is a svédek legnagyobb erőssége? Hát a lehetetlenség ignorálása: ebben a birodalomban bármi megtörténhet – és meg is történik. Swingbe ágyazott countryval kezdeni a lemezt, s flamencoval átitatott, bolero-kavalkáddal folytatni? – nem gond, íme, ahol az őrület ezúttal nem destruktív valójában, hanem új arcát mutatva, kreatív-teremtőként mutatkozik, és ahol a káoszban a zene jelenti az iránymutató segítséget. Mondanom sem kell, hiába: a szerzemények úgy szippantanak be – már ha hajlamos vagy a DSO befogadására –, hogy esélyed sincs ellenállni, még akkor is, ha a felhasznált zenei eszköztárt ismerősnek hiszed.

Nos, itt van a kutya eltemetve – mert csak hiszed, hiszen mint említettem, ez az a hely, ahol bármi zenei formát ölthet, legyen az űrhangulatú pulzálás, vagy a Chaplin-filmek aláfestő zenéjének is beillő dallamfricska. Azt persze nem merném kijelenteni, hogy az együttes metalt játszik – nem, hiszen itt a gitárok csupán keretet adnak a formabontás extázisának, egyébként is, a már említett spanyol folk, vagy a swing sokkal jobban meghatározza a stílust – de ettől függetlenül az ortodox fémhívő is élvezheti a hallottakat, már ha van humorérzéke, vagy az extrém szó más jelentésére is nyitott, mint ahogy azt a metalban értjük.

Diablóék pedig ott folytatják, ahol előző lemezükön abbahagyták, talán még nagyobb eklektikával, töredezettebben, ide-oda kapkodósan, de mégis rendszert teremtve. Esetleg ez lehetne a lemez egyetlen gyenge pontja – túl sok a váltás – ám ez csak első hallásra van így, és ha kicsit ráérzel, már érteni fogod, hogyan jöhet egy barokkot idéző tánc után Travolta disco-világa, ahol szinte látod magad előtt a fehér öltönyt, a flittereket és a csillogó gömböket.

Kevesebb hát a kapaszkodó, és a lassabb szerzeményekhez is idegek kellenek, ha rájuk akarsz érezni: nem tudom, és nem is akarom tudni, vajon a ráérzésben volt-e valamilyen szerves, vagy szintetikus segédje a dalszerzőknek – mégsem mondanám gyengébbnek, mint elődje. Igen, talán nem annyira lineáris – már ha ez a szó értelmezhető az együttes univerzumában – a dallamvezetés, és az "Interruption" is inkább B-oldalas szerzemény: ennek ellenére mindenkinek ajánlom a "Pacifisticuffs"-t, aki nem utálja zsigerből a kísérletezést, vagy a többrétegű zenei crossovert, no és van egy csipetnyi humorérzéke, ami a lemezt jelentő vicc fogalmának pozitív értelmezést adhat. Vicc? Igen! Jó? Döntsd el magad!

Garael