Úgy döntöttem, kiadót, honlapot nem is vadászok ehhez a cikkhez. Minek? Ki fogja azt leellenőrizni, egyáltalán ki fogja ezt a recenziót elolvasni? Na, azért nem reménytelen a helyzet, akármilyen hihetetlen, két olvasója biztos lesz a kritikának (le lehet csekkolni, kommentben még fölkérés is érkezett!). Egyébként akármilyen régi megjelenésről is van szó, nem volt kérdés, hogy ezzel fogom kezdeni, mert a felénk - érthetően - nem igazán ismert japán művésznő karrierjének egyik legreprezentatívabb albumáról van szó, aminek egyetlen egy gyöngesége van: 39 perc 39 másodperces játékidejével botrányosan hamar véget ér!

Magyarországon elég jól ismert jazz orgonista a sokszor egyszerűen csak a "Hammond királynője"-ként emlegetett Rhoda Scott. Őt is nagyon szeretem, szerencsére sokszor is járt már nálunk koncertezni, de egy olvasói kommentben kapott infónak utána járva (örök hála Román Miklósnak!) ráleltem egy komoly trónkövetelőre. Az 1966-ban született Kiyomi Otaka (egyáltalán nem látszik rajta a kora!) ma már megkerülhetetlen intézmény hazájában, de a szigetország határain túl is nagy elismerés övezi. Hat éves korában kezdett hangszeren játszani, mostanában pedig már népszerű tanár, keresett session zenész, sikeres producer, aki rendkívül tiszteletreméltó diszkográfiával is dicsekedhet.

Az "Out Of Sight" szólólemezei közül a harmadik, és az első, amelyen nem honfitársak támogatják, hanem nemzetközileg is jegyzett óriások: nevesül is az általam hősként ünnepelt Dave Weckl a dobokon és Gary Willis (pl. Tribal Tech) bőgőn. A majdnem 40 perces albumon nyolc nóta kapott helyett, és bár lényegében komponált jazzről van szó, hallatszik, hogy rengeteg az improvizatív rész, amelyben a három muzsikus úgy virít, mint pipacs az angol úriemberek gomblyukában Fegyverszünet napján (Armistice vagy Rememberance Day).

Rhoda Scottot már korelnöksége (de főleg tagadhatatlan érdemei) miatt sem szabad piszkálni, de Kiyomi Otaka úgy hangszerkezelésben, mint dalszerzői vénában simán partner: társkirálynő? Az a legendás Hammond B-3 úgy durúzsol, úgy gurgulázik a kis szorgos, ázsiai kezei alatt, hogy azt gyönyörűség hallgatni! Kettejük között talán az a különbség, hogy Scott inkább blues és klasszikus alapokra épít, míg Kiyomi a modern fúzió bonyolultan ritmizált, erősen funk-orientált változatát képviseli. A belinkelt videón az egész lemez meghallgatható. Welcome!

Tartuffe