Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/LioneConti

Már csak idő kérdése volt, hogy a Frontiers a jól bejáratott Allen-Lande brand kitaposott ösvényén útba indítsa annak – ezúttal a szimfonikus metal "operasztikusabb" énekeseiből válogatva – folytatását. Nem is kellett messzire menni, hiszen a prototípus Rhapsody-klán, mint az említett stílus vezércsapata(i) még eggyel több alannyal is tud szolgálni, mint amennyi a duetthez szükséges. Fabio Lione, aki ugye jelenleg hivatalosan az Angra sorait erősíti, de számtalan projektben és együttesben felbukkant már, talán a színtér legklasszikusabb énekstílusát képviseli, illetve képviselné, ha nem lenne az az Alessandro Conti, aki "civilben" képzett operaénekes, egyébként meg Luca Turilli harmadik keze. Conti nem szégyelli "fitogtatni" zenei múltját, hangfekvése talán a fiatalkori Kiskét idézi, így elsősorban az égnek röpülő rakéták szférájában érzi otthon magát. Lione tenorisztikusabb, teltebb hangja remekül egészíti ki (ellensúlyozza) a gyakori padlásjárást – egyszóval az énekeseken nem múlik, ami bravúrt meg lehet tenni, azt ők meg is teszik, olyan káprázatos technikai és tehetségbeli arzenált felvonultatva, ami méltó az előd-duett képviselte elvárásokhoz. Ám,…ám nem csak ezen múlik a dolog.

Ugyanis míg Allen-Lande duett két, klasszikussá váló lemezén a harmadik tag az akkor épp bombaformát mutató Magnus Karlsson volt, mint zeneíró és gitáros,  addig itt a DGM-ből érkezett, és jóval szerényebb képességű Simone Mularoni, akinek a tehetség turbózására irányuló kleptomániáját már korábban is tapasztalhattuk – bálványokat plagizálni azonban nem szép dolog, ráadásul veszélyes is, mert a bálványokat bizony ismerik, és nem feledik. Így történhet meg, hogy hősünk lábjegyzet nélkül idéz a Queensryche-tól, saját csapatától, a DGM-től,  a Stratovariustól, a Kamelottól és még számtalan, viszonylag ismert együttestől, még felsorolni is fáradságos.

Pedig az alapötlet nem lett volna rossz, hiszen Simone megpróbált valami új színt hozni a Frontiers-féle egyenstílusba – így a szárnyalónak vélt  dallamok alatt néha powerbe váltó riffek zakatolnak, a baj csak az, hogy a szárnyalás csak az énekesek részéről valósul meg: a dallamok azonban szürkék, és ha negyedik hallgatás után is csak a lopott foszlányok maradnak meg az emlékezetemben, akkor ott bizony valami nem stimmel. Lehet, persze, hogy bennem van a hiba, és a keménykedő riffekhez hősiesebb, indulósabb refréneket vártam, az agyam mélyén a két énekeshez ezt az attitűdöt kötve – így az eredmény eleve nem lehet kielégítő. Talán a két hang jellege determinált elvárásokat égetett genetikai készletembe, és az euro-power megszokott kliséit vártam, de az is lehet, hogy tényleg gyengék a dalok – már ahol Simone saját kútfőből dolgozott – bár szerintem még az idézett ötleteket sem sikerült olyan koherens egészbe formálni, ahogyan azt az eredeti alkotók tették.

Sajnálom a dolgot, mert nagyon szeretném szeretni az albumot: mint ének-fetisiszta, "tömör-gyönyör" lenne – vagy most divatos kifejezéssel vokál-pornó – az egész, de sajnálom, nem megy. Remélem, hogy én tévedek, és az eredmény kielégítő lesz ahhoz, hogy folytassák a kezdeményezést, legközelebb talán én is meg fogom találni azokat a dalokat, melyeket méltónak érzek a prezentálás színvonalához.

Garael