Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/
mikelepondssilentassassin

Ha Mike Lepond és power/heavy metal csapata egyedül csak a lemez legutolsó számát rögzíti, már akkor értelme lett volna összehozni ezt a side-projectet: ez pedig nagy szó, hiszen számtalan együttes egész diszkográfiájával nem tudta bizonyítani létének értelmét. A több mint 20 perces opusz pedig igazából egy zenefolyamnyi stanicli, vagy inkább puzzle, ahol az egyes elemeket a hátrahagyott ötletek jelenthetik, melyekből kirakott képnek igazából nincs is semmi értelme, de nem is a végeredmény a lényeg, hanem az az út, amíg eljutunk oda. Mert ebben a gigantikus produkcióban – amit elvileg Shakespeare Macbeth-je inspirált – mindent megtalálhatunk, ami a metalon kívüli világból integrálódott a műfajba – folkot, szimfonikus benyomást, csipetnyi progressziót – és ami nem igazán jellemző a színtérre: hatalmas poént, ami nem nevetséges, viszont bámulatba ejtő – olyan csattanót, ami kijelöli az út elejét és végét egy swinges-bluesos puzzle-elem képében, amit hallva hirtelen azt hittem, hogy az új Bonamassa-Beth Hart album valamelyik számának töredéke került a lejátszómba. De nem, mert jóllehet a stílust tekintve igazán releváns volt az ötlet, a vokált nem Hart, hanem a dúskeblű domina, Veronica Freeman szolgáltatja a Benedictumból, így a hallottakon kívül a felvillanó képzelt képek is elszórakoztathatják a férfiembert, úgyis megtudhattuk egy angol tudósok általi kutatásból, hogy a kanok minden tizedik percben a szexre gondolnak. (S ha ez nem igaz, nézd meg Veronika képét valahol, tuti, hogy rögtön a tizedik percben találod magad, már ha nem vagy olyan „más”.)

A csapat egyébként szívesen bolyong a műfajok erdejében, ugyanakkor megfelelő hagyománytisztelettel kezeli a nagy elődök örökségét is. Ha szereted az Iced Earth-öt, az Iron Maident, vagy a W.A.S.P.-ot és persze a Judas Priestet, akkor az albumot is szeretni fogod. Mert ahogy a kezdésben felsejlik Eddie képe, hogy azután hagyományosabb amerikai heavy metalba váltson, az példaértékű, mint ahogy a "Black Legend" rockosabb, szinte táncolható tétele, amiben olyan refrén kerekedik ki, amire metal-Elvis is csettintene.

Az persze nem meglepetés, hogy LePond hangszere végig kiemelten röfög a tételekben, esetleg szólót játszik a lemez legprogresszívabb, jammelős tételében – "I Am The Bull", amely a végletekig torzítva idézi fel egy elmúlt korszak nagyjait – és ez így van jól. Az album ugyanakkor nem csak a basszusgitárosról szól, mert a Halford iskolán nevelkedett Alan Tecchio énekes legalább annyit tesz hozzá a kialakult végeredményhez, mint társa, no és a meghívott vendégek névsora is impozáns. Azt nem tudom, hogy "Metal Mike" Chlasciak gitáros hol maradt útközben, mert tehetsége az első albumon is megfelelő társat avatott Lepond-nak: talán ez az a (Le)pont, amiben egy árnyalattal kevesebbnek érzem elődjénél a "Pawn and Prophecy"-t, emellett azonban a dalok izgalmasabbak, a stílusok közti barangolás pedig úgy teszi értékessé és érdekessé az összképet, hogy hatásvadászatról nem igazán beszélhetünk. (Még a "The Mullberry Tree" kelta-folkos tételében sem, aminek "rockbarát" ütemeit a társ-metal csapatok végletekig variálták, permutálták.)

Drukkolok, hogy ne fulladjon ki a projekt, ami szokatlanul kemény a Frontiers kiadó megszokott, pépes állagú produkcióihoz képest, ráadásul remélhetőleg rábír néhány fiatalabb rajongót arra is, hogy a Facebookon rákeressenek Macbeth-re, felvenni havernak.

Garael