Kiadó:
Militia Guard Music

Honlap:
www.saxon747.com

Annak is eljött az ideje, hogy egy Saxon albumon hörgést hallhatunk: a "Predator" című számban egyenesen a kultikus űrvadász szólal meg, bájosan elcsiripelve azt, amit Biff barátunk nem akar. Pedig ha a Saxon szigorodási ütemének növekedését nézem, azon sem csodálkoztam volna, ha Byford a thrash vizekre evezi csapatát – ami tulajdonképpen részben be is következett –, már ami a dallamok ignorálását illeti. Igen, én nem vagyok feltétlen híve a keménykedésnek, amit a "Battering Ram"-nél a közvélemény nagy részének véleményével szembe menve ki is fejtettem: kérem, ha egyetlen szó többszöri, monoton ismétlését refrénnek nevezzük, akkor nem a heavy metal birodalmában járunk, hanem egy törzsi szertartáson, ahol pusztán a dobtól révületbe lehet esni, úgyhogy a dallamokat el is hagyhatjuk. A jelenlegi albumon szerencsére kevesebb már a lebutított Accept/UDO féle riffelésre rákárogott primitív refrén, és a csapat részben visszatért ahhoz a fémesen dallamos attitűdhöz, amiben tudnak igazán nagyot is alkotni. (Nem mintha a "csapassuk hát" világban nem, de ezt most már bizonyították – forduljanak tehát ismét oda, ahol viszont kiemelkedőt is teremthetnek.)

Nem is tévednek a kezdéssel: a lemez címadó számában a gőzmozdony erejű riffek és Biff mesélős hangja megalapozzák a továbbiakat: a "The Secret Of Flight" epikus megközelítésének dallamait igaz, hogy hallottam már korábbi Saxon albumon, de az új környezet miatt nem igazán beszélnék önlopásról, ráadásul a viszonthallás öröme még a kisördögöt is elhallgattatja, ami bíráló szavakat íratna velem. Nem, ennek nem itt van ideje, hanem a következő három tételnél, azok ugyanis visszautalnak a "Battering Ram" értelmetlenül csapkodó, monoton erőfitogtatására. Sajnálom, mert a "Nosferatu (The Vampire's Waltz)" szimfonikus verzéje és filmzenés hangulata igazán illik a címhez, csak a refrént – ami üvöltött volna a nagy ívű megközelítés után – vágták ki zeneszerkesztő programmal a dalból, így a váltásokkal való játszadozás sem menthet meg az unalom perceitől – félelem helyett aludtunk hát egyet!

A "They Played Rock And Roll" nem hiába készült Lemmy emlékére – tökéletesen sikerült elcsípni a Motörhead lényegét, csak sajnos a csapat sohasem volt az én világom, így most is hiányolom a megfelelő dallamvonalat a sikálás felett, és ezen még az sem segíthet, hogy maga Lemmy biztat a rock szeretetére. A már említett Predatoros kiruccanás hallatán valószínűleg Schwarzenegger is megrémülne – én mindenképp, hogy így folytatódhatott volna az album, de szerencsére nem. Jóllehet, a "Sons Of Odin" riffje erősen a "Heaven And Hell" ütemeit idézi – így fel lehet fogni Lemmy után egy Dio emlékdalnak is –, de a kidolgozás rendben van, és a deja vu is gyorsan elmúlik.

Az album maradék részében kapunk még egy zakatoló zúzdát a "Sniper" képében, ám itt legalább sikerült emlékezetesebb refrént írni – valahogy így kellett volna a többi Saxon csapásnál is, a "Wizard's Tale" pedig a "Thunderbolt" legjátékosabb tétele, aminek hallatán a rajongót úgy kapja el az optimizmus, ahogy a csapat a megfelelő hangulatot, amit meg is tart a záró, tradicionális "Roadies' Song"-ig.

Felemásak hát az érzéseim: ami tetszik, az nagyon tetszik, de az album felét most sem tudom élvezni a leírt okok miatt. Nem szeretném persze az egyszeri autós szerepében találni magamat, aki egyedül hajt szemben a forgalommal, így talán nem is nekem kellett volna megírni ezt a kritikát – bár azt hiszem, társaim preferációit ismerve, még így jártunk a legjobban.

Garael