Kiadó:
Sony

Honlap:
www.judaspriest.com

Nos, az albumot kísérő ováció közepette felvállalom annak szerepét, akinek a szar is keserű, így következő soraim kissé formabontó módon nem elsősorban a lemez aprólékos elemzésére, hanem rendszertelen módon felötlő gondolataim összefogására szolgálnak. Nyugi, ez nem egy negatív kritika, hiszen az album jó, de képtelen vagyok olyan rajongással hurrá-hangulatba kerülni, mint a kommentelők egy része – szubjektíve jogosan, és mivel valószínűleg bennem van a hiba, megpróbálom ennek objektív okait feltárni, már csak a magam megnyugtatása végett is.

Mert mit is vár el az ember a Judas Priesttől, még így, a tagok életkorát, és a lenyűgöző, évtizedeken átívelő diszkográfiát tekintve? Nem jó albumot – annál többet: azt az érzést, amit annak idején a "Defenders Of The Faith", a "British Steel", vagy a "Painkiller" okozott. Csak hát azok az idők elmúltak. Egyrészt mi is változtunk, másrészt az a környezet is, amibe megpróbálnánk a progresszívet beilleszteni, azt az iránymutatást, vagy hivatkozási alapot, amit a csapat éveken keresztül adott.

Mert akármilyen is ez az album – ismétlem, a maga világában kitűnő –, azt el kell ismerni, hogy a Judas örökséget kezdő és befutott, sőt, újabb stílusalapító zenekarok százai használták fel és koptatták el – hiszen ezerszer könnyebb dolguk volt, mintha "üres papírt kellett volna megtölteniük". Miért is? Mert az alap ott volt, amire már csak építkezni kellett: az ikergitáros "káté"-k, az apokaliptikus riffelés, a kétlábdobos, szinte thrash üzemmódba váltó, esetleg dübörgő, menetelő tempó és a hangulati skála teljes spektrumát átölelő énekhang. Igen, ennél nem lehet többet nyújtani ebben a műfajban – és ez már magának a Judas Priestnek sem sikerült. Hogy irreális ez az elvárás? Természetesen, legalább annyira, hogy újra a nyolcvanas években élő fiatal legyek, aki rácsodálkozik a metalra, és aki korábban még nem hallott olyat, amit a "British Steel" albumon tapasztalt. Igen, ez az érzés olyan erősen égett belém, hogy azóta se tudom megszüntetni: hasonlóan a VHS korszak erőembereinek újabb megmozdulásához, akiknek fényét az idő jócskán megkoptatta, mégis – és biztos vagyunk még néhányan így negyven fölött – képesek még mindig megdobbantani az egykori rajongók szívét, akik szovjet partizánfilmeken és Derricken felnőve valami újjal, a kamaszkori elvárásokat egyetlen kohéziós erőbe formáló világgal találkoztak, legszívesebben felordítva: igen, ez az, ami vagyok – legalábbis a tükör előtt.

A csapat tehát jó, sőt, kitűnő albumot rakott le az asztalra, jobbat, mint a kissé öregesre és fáradt hangzásúra sikeredett elődje, még annak ellenére is, hogy Tiptonnál sajnálatos módon a Parkinson-kór olyan előrehaladottá vált, amivel ezen a szinten már nem lehet etalonnak lenni – így mindenki bele tudja helyezni saját és a zenekar értékvilágába a jelenlegi dalcsokrot. Remek összegzés hát, ami az együttes erényeit illeti – talán Halford egykori formáját kivéve –, ám nem több annál. Erre a színvonalra pedig – ha leszámítjuk a brand erejét – valljuk be, az iszonyatosan kibővülő színtér és lehetőségek fényében több csapat is képes. Hogy sokkal több meg nem? Ez igaz – én mégis hiányolom azt a bizsergető, egyben frissítő érzést, amit az addig sosem hallott megoldások, az új ötletek, és a remény szül, az a remény, ami újból és újból kíváncsivá tesz, ugyanakkor meg is nyugtat, hogy a stílusban van elég erő ahhoz, hogy fenntartsa prior státuszát, hogy legyen "mondvacsinált ok" arra, miért is a legkülönb a zenei stílusok között.

Lehet, hogy némileg keseredettebb hangvételűre sikeredett ez a kissé széteső írás, holott örülnöm kellene, hogy a Judas Priest – ha búcsúzni akar – méltóképpen vállalhatja utolsó albumnak is a "Firepower"-t, de hiába, az idő kerekét most nem sikerült sem hátra, sem előre forgatni, és tudomásul kell venni, hogy a csákányt, amivel az új utakat törték, már másnak kell marokba fogni. De vajon szükség van-e erre, és ha igen, van-e rá alkalmas jelölt? Ez a két kérdés pedig akár a stílus jövőjének alakulását is meghatározhatja, én pedig nem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket.

Garael