Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

A nyíltan keresztény, ún. white metal legendás öregfiúi (i. e. a Stryper muzsikusai) amolyan házi kedvenceknek számítanak nálunk (akik a rock zene kivénhedt csatalovai vagyunk). Többször ki is fejeztük örömünket, hogy a Frontiers támogatásával éppen másodvirágzásukat élik. A banda motorja egyértelműen Michael Sweet énekes-gitáros, aki mostanában szinte frenetikusan aktív, elképesztően termékeny korszakát éli. Ennek időben egymáshoz döbbenetesen közel álló állomásai: Stryper – No More Hell To Pay (2013), Michael Sweet – I'm Not Your Suicide (2014), Sweet & Lynch – Only To Rise (2015), Stryper – Fallen (2015), Michael Sweet – One Sided War (2016), Sweet & Lynch – Unified (2017), és végül Stryper – God Damn Evil (2018). Azért ne mondja azt nekem senki, hogy ez normális egy több mint 50 éves muzsikusnál, aki messze túl van a fiatal titánként megélt hőskorszakán! 2013 óta minden egyes évben jelent meg lemeze (amelyen főszerepet vállalt a dalszerzésben), de volt olyan, hogy egyszerre kettő is!

Ezt muszáj volt leírnom ahhoz, hogy megágyazzak lényegi megállapításomnak: a "God Damn Evil" alapján felelősségem teljes tudatában kijelentem: Sweet határozottan a fáradtság, a kiüresedés jeleit mutatja. Régi rajongóként ez nyilván érzékenyen érint engem, de a megismert igazság kötelez; nem fogok most hirtelen elkezdeni finomkodni, össze-vissza beszélni, kertelni, mismásolni, csak hogy kedvenceimnek falazzak. Sweetnek lassítania kellene, és főleg ami a Strypert illeti, némi ihletet meríteni a klasszikus éra lemezeiből. Nem a hangzás, nem a hajmetál hiányzik, hanem az önazonosság.

Ha a "No More Hell To Pay" kapcsán kénytelen voltam az Iron Maident emlegetni az alapvető hatások között, most – milyen furcsa! – ugyanilyen okból kell hivatkoznom a Judas Priestre. A "God Damn Evil" nekem egy keresztény ihletésű Priest-wannabe albumnak tűnik. A lemezt indító "Take It To The Cross" dallamtalan, hisztérikus sikolyai totálisan tájidegenek (és igen: baromi idegesítőek). Akadnak ugyan jó dalok (pl. Sorry, God Damn Evil, Believe), de a régi ihletet csak nagyítóval találni az albumon (ó, milyen csodálatos képzavar!).

Lehet (sőt biztos!), hogy ezzel kisebbségben vagyok, de én a kétes értékű metálosodás helyett sokkal szívesebben vennék egy bátor kanyart (viszakozzt) az "Against The Law" (1990) Van Halenes világához, ami ugyan nem volt éppen sikeres korszaka a zenekarnak, de alighanem az utolsó, amikor hozzájuk illő új iránnyal próbálkoztak.

Tartuffe