Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.stryper.com

Az USA nem vénnek való vidék... mármint ha a vének alatt azokat a zenészeket értjük, akik a múlt század utolsó évtizedeiben egymás után gyártották az arany és platina lemezeket, mára azonban a barátságtalanná vált "klíma" miatt se a kiadók, se a médiumok nem mutatnak különösebb érdeklődést irántuk. A dallamorientált rock/metal élet egykori húzónevei ma sokkal több sikerre számíthatnak (a hagyományosan hálás Japán mellett) nálunk, Európában. A luxusfedélzetről szinte egyik pillanatról a másikra  gátlástalanul a mély vízbe hajított bandák kihalászásában élen jár a nápolyi központtal működő Frontiers kiadó; az alapító Serafino Perugino olyan észak-amerikai együtteseknek nyújtott már menedéket, mint a Harem Scarem, Mr. Big, Winger, Journey, Night Ranger, Styx... és persze a Stryper.

A "csíkosoknak" most eljött a bizonyítás ideje, igazolniuk kell a Frontiers beléjük vetett bizalmát. A 2004-es újraalakulásuk után (amelynek kívánatos gyümölcse volt a Puerto Ricóban rögzített koncert DVD) két meglehetősen gyenge albumot adtak ki (Reborn - 2005, Murder By Pride - 2009) és egy elég fantáziátlan tribute lemezt (The Covering - 2011), az utóbbi végén azonban helyet kapott egy új Sweet szerzemény (God), ami reménykedésre adott okot. A Frontiers szerintem azzal a föltétellel karolta föl őket, hogy ezt a vonalat kell erőltetni, és ideje visszatérni a '80-as évek klasszikus hangzásához: az "édeskés" (jellegzetes Sweet) dallamokhoz és a gigantikus kórusokhoz. Nyilván bemelegítésként az év elején ki is adtak egy válogatás (best of) lemezt "Second Coming" címmel, ami nekem nagyon bejött, mert modern hangzással lettek fölvértezve a '80-as években meglehetősen gyengén megszólaló slágerek. Azt mondjuk nem értettem, hogy a DVD-hez hasonlóan miért lett itt is teljesen levegőnek nézve az "In God We Trust" (1988).

A "No More Hell To Pay" hál' Istennek teljesen modernül szól, Robert Sweet dobjai keményen odavágnak, egyedül a gitárhangzás retrós kicsit (mint a válogatás CD-n), de ez meg alighanem a koncepció része. Oz Fox és Michael Sweet szinte fölváltva jegyzik a gitárszólókat, és ennek az  istenes-baráti versengésnek mi vagyunk a haszonélvezői: a fiúk ugyanis nagyon tudnak!

Nem állítom, hogy ez a munka simán odaállítható a hősi éra legendés lemezei mellé, de az biztos, hogy jó érzékkel nyúltak vissza a klasszikus korszakba. Ebből a szempontból van pár "kilógó lóláb", pl. a "Sticks & Stones" és a "Water Into Wine"; ez a hangvétel nekem elég szokatlan tőlük, mert inkább a Ted Nugent-féle Damn Yankees-t juttatja eszembe, mint a  fekete-sárga csíkos, pufi-hajú régi önmagukat. Akadnak itt kifejezetten húzós-zúzós dalok is (Legacy, Marching Into Battle, Saved By Love, az utóbbiban Michael Sweet olyan hangokat ad ki, amilyeneket még nem hallottam tőle), de azért dominálnak az időutazós, retro-hangulatban fogant szerzemények.

Sommás ítéletem az, hogy nem született klasszikus lemez, de Perugino bizalmát jelenlegi önmagukhoz képest maximálisan megszolgálták. Egyetlen kifogásom van: ez pedig a '60-as évekből származó gospel nóta, a "Jesus Is Just Alright" földolgozása. Ez piszkosul stílusidegen, ráadásul a Doobie Brothers-féle, definitívnek mondható funk-rockos földolgozás után ez egyszerűen okavesztett. Ennek ellenére az ős-rajongók lelkesedésével üdvözlöm a Stryper újjászületését. Most igazából, nem úgy mint 2005-ben...

Tartuffe