Kiadó:
Verglas Records

Honlapok:
www.arenaband.co.uk
facebook.com/arenaworld

A dolgok fölpörögni látszanak a brit neo-prog bandák körül. Volt jó pár álmos éve a műfajnak, de elsősorban John Mitchell gitáros hiperaktivitásának köszönhetően a majdnem tükörsima állóvíz elkezdett hullámokat verni. Persze nem dölyfös, habzó hullámverésről beszélek, inkább csak amolyan barátságos, szelíd ringatózásról. Mitchell egyébként tényleg elképesztő, a Lonely Robot és a Kino mellett valahogy talált időt és inspirációt egy újabb Arena lemezre is. Azért azt világosan kell látnunk, hogy az Arena nem csak róla szól, hanem rajta kívül még minimum két fontos zeneszerző-muzsikusról: az egykori Marillion dobos Mick Pointerről és a Pendragonnal több mint 30 éve aktív billentyűsről, Clive Nolanről.

Az Arena a második millennium körül volt a csúcson, akkoriban – legalábbis szerény véleményem szerint – gyakorlatilag átvette a stafétát a műfaj sztáratlétájától, az "Anoraknophobia" (2001) című lemezzel unalmas nyűglődésbe kezdő Marilliontól. Az Arena a "The Visitor" (1998) és "Immortal?" (2000) albumokkal olyan klasszikus alapvetéseket alkotott meg, melyeknek bérelt helye van a brit neo-prog virtuális panteonjának kitüntetett adytonjaiban (istenségek szobrainak fönntartott falfülkéiben). Azután volt még néhány jó évük, de a két legutóbbi koncept-albummal (itt és itt) elindultak egy számomra kevésbé szimpatikus irányba, a zene nehezebb, sűrűbb, keményebb lett, aminek a brit neo-progra mindig is jellemző lírai progresszivitás és a dallamok itták meg a levét.

Több kritikus is megjegyezte az utóbbi időben, hogy a koncepcionális tematika és a keménykedés helyett vissza kellene térniük a szellősebb, hosszabb, epikusan építkező szerzeményekhez, ahol pl. Clive Nolan zsenije több esélyt kap a kibontakozásra. Ilyen szempontból az 56 perces játékidőt és mindössze 7 szerzeményt fölvonultató "Double Vision" jó irányokat jelölt ki, főleg, hogy a lemezt záró "The Legend Of Elijah Shade" egy közel 23 perces mega opus.

Az új anyag lényegében megfelel a kritikai elvárásoknak, be is váltja a hozzá fűzött reményeket, hiszen sokkal többet kapunk az eredeti műfaj szinte musical-es hangvételéből, mint a "Pepper’s Ghost" (2005) óta bármikor. Sajnos olyan klasszikus darabról nem beszélhetünk, mint amilyen pl. az "Immortal?" volt. Nekem elsősorban az album első két nótája és a záró tétele jön be nagyon, a közepét kicsit közepesnek érzem. Ennek ellenére óvatos örömmel üdvözlöm a "Kettős látást", ami szerencsére nem csak címében utal vissza a klasszikusokhoz (van egy ilyen című nóta a "The Visitor"-on).

Tartuffe