Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.kobraandthelotus.com

A kobra és a lótusz egyes kultúrákban a nemiséget szimbolizálja, így az az együttes, amelyik ilyen névvel jelentkezik a nemzetközi porondon, máris előnnyel indul nálam. Még szerencse persze, hogy a csapat egyik tagja hölgy, mert aztán találgathatnék, melyik torzonborz kant illeti meg a lótusz szerep… de ez nem így van, a dologba csupán az apró bökkenő zavarhat bele, hogy éppen a hölgy viseli a kobra művésznevet, mellette gondolom, a négy hím virágszál próbálja erősíteni a maszkulin jelleget.

Kobra Paige azonban nagyon is dekoratív hölgy, ami még Metálországban is alapvető szimpátiát biztosíthat, ráadásul még énekelni is igazán tud (így szerencse, hogy nem dobos) – ez éppen egy faktorral több, mint amit a popban a hasonló kvalitásokkal rendelkező nőknél megszokhattunk: nos, többek között ezért is szeretem jobban a metal, mint a popszínteret. Csaj-fronted fémzenéből persze már egy egész alstílus kivirágzott, ám a csapat esetében felejtsd el a szimfonikus szende gót szopránkákat, mert hősnőnk és csapata belevalóan kemény, groove-orientált műfajban játszik, nem is kispályán; elég, ha annyit mondok – már ha van, akinek ez viszonyítási alap –, hogy sok esetben a szépreményű, Uli Kusch által éltre keltett, ám pusztán egylemezes Beautiful Sin juthat az eszünkbe, egy-két kilóval fémesebb kiadásban, amire Kobra Magali Luytenhez hasonló hangja csak kellőképpen ráerősít.

Bár a zenekar már többedik albumával jelentkezik, hozzám csak most jutottak el, így sajnos nem tudok hasonlítani a korábbi produkciókhoz – ebben a tekintetben tehát szűz voltam (mint a lótusz), az viszont már adhat alapot, hogy a két gitárosból az egyik, Jurek James a Soilworkkel  lépett korábban színpadra – nos, azt hiszem, ezek után senki sem fog halovány Nightwish kópiát várni. Aki igen, azt azonban nem hiszem, hogy csalódás éri, már ha nem a stílus, hanem a prezentált színvonal számít. Mert kobráék teszik a dolgukat, sőt, értik is azt, és a keményebb hangvétel szinte jól esik az ember fülének, ha a sok dallamos metal után már némi agresszívebb bánásmódra vágyik – főleg, ha férfi az illető, és főleg, ha ilyen kvalitásokkal rendelkező hölgy nyújtja azokat. (Tudom, ítéljetek el szexizmusért, de ha a hódolat ezt takarja, akkor valóban bűnös vagyok.)

A stílus tehát a power metal szikárabb, groove-osabb vonulatát képviseli, bár az énekdallamok, valamint a folyamatos darát elkerülő tempó-váltások igencsak segítenek az emésztésben, és ha nincs is slágeres, kiugró tétel a lemezen, azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy töltelék sem. A lótuszok munkája mindenképpen figyelemre méltó, a producer pedig jól ráérzett az énekes nőiessége, és a zenekari zúzda ambivalenciájából eredő feszültség-forrásra, amihez remekül passzol Kobra dögös, egyben finom megoldásokra is képes hangja.

Néhány kritikát olvasva felmerült a vád, hogy kissé mesterkélt az egész, én azonban nem érzek ilyet, már csak a stílust hallva sem, ami nem éppen a metal legpopulárisabb szegletéből ontja ránk a csikorgó riffeket, és a felvezetett dallamokat akkor is élvezettel hallanám, ha az énekes egy női ogre lenne – ilyen hanggal? –, jöhet!

Aki tehát egyenletesen megbízható színvonalú, szigorúbb heavy metalra vágyik, némi  női rafinériával, az bátran próbálkozzon, biztos nem fog kígyómarásban elhunyni, a virágot meg aki szereti, az…De tudjátok Ti!

Garael