Honlapok:
www.dreyelands.com
facebook.com/dreyelandsband

Nagy megelégedésemre szolgál, hogy a május végi (nyár eleji) hajrára jutott egy magyar megjelenés is. A progresszív metálban alkotó Dreyelandsot elvileg nem kellene bemutatni, de sajnos mégis muszáj, mert oly régen hallottunk már róluk, hogy talán igaz se volt. Pedig igaz minden egyes szó: a Wendigo mellett a Dreyelands volt a legígéretesebb prog-banda hazánkban, akiknek minimum elvi esélye volt arra, hogy külföldön is megismerjék őket, a határon túlról is szerezzenek maguknak rajongókat. 2010-ben egy apró, de a műfajban elismert finn kiadónál, a Lion Musicnál jelent meg első albumuk, a "Rooms of Revelation", mely a Hang-Súly – Hungarian Metal Awards szavazásán elnyerte az év debüt lemeze díjat.

Azóta eltelt 8 év, és 8 év sajnos nagyon hosszú idő. Ebben a szakmában éppen elég ahhoz, hogy megfeledkezzenek az emberfiáról, és akármilyen komoly teljesítménnyel rukkolt is elő egykor, vészesen meghalványuljon még az emléke is. Nyilván nem ültek a babérjaikon, hiszen a zenekar motorja, Horváth András Ádám gitáros például folyamatosan muzsikált az After Cryingban, BZ-vel közösen pedig At Night I Fly néven 2012-ben csinált egy kiváló EP-t (aminek azóta is várjuk a folytatását), de tavaly megjelentetett egy "Sweet Enemies" című szólóalbumot is. Ami az utóbbit illeti – minden rosszindulat nélkül – talán jobb, ha inkább csöndben maradunk.

Szóval 8 hosszú év alatt sok minden történik, például az egykori hype lecseng és nemzetközi szinten is elapad a stílus iránti érdeklődés. Szurkolóként, az alapvonalon túlról mondom: biztos megvolt a maga oka, de ziccert hagytak ki; addig kellett volna ütni a vasat, amíg meleg. Az új anyagnak az sem válik előnyére, hogy – egyébként érthető – anyagi okok miatt csak digitálisan jelenik meg; nem lesz CD, csupán egy 500 példányos limitált baksa. Tudom, hogy régisulis, öreg hínár vagyok, de nekem például iszonyú sokat jelentett volna kezembe venni az albumot, végiglapozni a szövegkönyvet stb. Tuti, hogy egy pár száz példányos "limitált" CD széria is gazdára talált volna…

Egy dolognak mindenképpen örülök, sikerült megtartani az időközben komoly nemzetközi sikereket bezsebelő Nikola Mijic énekest. Elképesztően jó képességű dalnok, méltán figyelt föl rá Thorsten Köhne az Eden's Curse-ből, ahol ráadásul – részben éppen Mijic otthonra találása miatt – egyre jobb lemezeket készítenek. Úgy tűnik, a bizonytalan billentyűs poszton is sikerült végre a Dreyelands-nak megállapodni; a fiatal, lelkes Kővágó Zsolt (HoneyBeast) nagyon jó megfejtésnek tűnik (noha első ránézésre zenei háttere némileg azért különbözni látszik).

A produkcióról is érdemes szólni néhány szót. Hiába az önfinanszírozás, a kis költségvetés, a kiadó hiánya, a zenekar ragaszkodik az igényes kivitelezéshez, megvalósításhoz. Nincsenek olcsó megoldások, nincsenek kiskapuk: Horváth András Ádám producerként személyesen fölügyelte a munkálatokat, a keverést és a maszterelést az ország egyik legjobb hangmérnöke, Hidasi Barnabás (HL-Studio) végezte, a zenekart pedig 15 fős vonós zenekar (Budapest Art Orchestra) és 16 fős kórus (Voice Station) kísérte! Ezt bizony a nagyok is megirigyelhetnék… Ugyanezt már nem föltétlen mondanám el a borítótervről…

A progos zenekarok dédelgetett rigolyája, hogy koncepcionális albumokban gondolkodnak. Ez egy nyomasztó örökség – hogy ne mondjam: kétélű kard –, amit elsősorban olyan zenekarok hagytak az utókorra, mint pl. az egyszeri és megismételhetetlen Pink Floyd. A Dreyelands második lemezéhez is egy sötét, komor téma adta meg a vezérfonalat, úgy határoztak, hogy a gyász lelki földolgozásának klasszikus öt állomását járják végig, úgy, ahogy azt Elisabeth Kübler-Ross, svájci származású pszichiáter "A halál és a hozzá vezető út" (1969) című művében fölvázolta: (1) elutasítás, (2) düh, (3) alkudozás, (4) elkeseredés, (5) elfogadás. Ennek megfelelően öt szám szerepel a lemezen, plusz a zenekar honlapjáról digitális verzióban letölthető egy olyan nóta, ami annak idején egy Lion Music által megálmodott jótékonysági albumon jelent meg (Embrace The Sun, 2011). Ezt a "Life is Worth the Pain (Re-Loaded)" című szerzeményt teljes egészében újravették kórussal, vonós zenekarral.

Visszatérve az időzítésre, miközben totál lelkes vagyok az új anyag megjelenésétől, nem rejthetem véka alá azt a "kritikai" meggyőződésemet, hogy 8 hosszú év után ennél valami anyagosabbal, táplálóbbal, kiadósabbal kellett volna előállni ahhoz, hogy az emberek fölkapják a fejüket. Ez nem a tartalomra vonatkozik, mert az vitathatatlanul elég fajsúlyos, hanem a játékidőre. A "Stages" nincs 36 perc, a nyúlfarknyi felvezetés-jellegű "Denial" és "Depression" tételeket helyükön kezelve ez, kérem szépen, lényegében egy három számos EP!

Ami a muzsikát illeti, nem találok rajta fogást. Vérbeli Dreyelands anyag, ami – ha lehet – még nem éppen életvidám elődjénél is borongósabb, sötétebb, gyomorszorítóbb. Hallatszik rajta, mennyi törődés, mennyi precizitás, mennyi szakértelem, mennyi munkaóra lett belefektetve, miközben egyáltalán nem kelti egy izzadtságszagú, konok erőlködés benyomását (pedig nem lehetett könnyű szülés!). Nekem elsősorban a nemrég megjelent Tomorrow's Eve album jut róla eszembe: nehéz, csámcsogós, de tartalmas muzsika, amely ráadásul még emészthetőbb, dallamosabb is a kicsit szögletes németeknél.

Tartuffe